Egy mesteri színész

A Nemzeti Színház kiváló színművésze jelenleg kilenc darabban játszik, láthatjuk Mesterként, a szélhámos Tarttuffe szerepében, de akár Odüsszeusszal bábozni is. A hangja szinkronban pedig garanciát jelent a jó filmre. Mindemellett egy elképesztően szerény és szakmailag rendkívül alázatos ember, akitől csak tanulni lehet.
László Zsolttal A Mester és Margarita felújító próbája előtt beszélgettem.
- Hogy sikerült a tegnap esti Vágy villamosa előadás?

- A tegnapi nem volt az igazi. Idén harmadszorra játszottam. Az első szörnyen, a második nagyon jól a legutóbbi pedig így sikerült… Mindig felfedezhető egyfajta periodicitás ebben: egy kevésbé sikeres estét egy jobb követ jó esetben.
1999-ben mutattuk be A vágy villamosát. Én több mint négy évig alakítottam Stanleyt, majd Kamarás Iván majdnem hatig. És most megint én vagyok. Közben apró változtatások történtek a szövegben és magában az előadásban is. Tegnap is például rendre elmondtam néhány olyan mondatot, amelyet már nem kellett volna. Különös időutazás újból felvenni az eldobott szálat. Öröm volt találkozni a készítőkkel, kellékesekkel, a büféslánnyal, akikkel annak idején nagyon jó viszonyban voltunk.

- A Nemzeti Színház és a Budapesti Kamaraszínház mérete és hangulata meglehetősen eltér egymástól. Melyiket érzed inkább sajátodénak?

- Amikor a Nemzeti Színházhoz szerződtem, azt nyilatkoztam, hogy olyan jó érzés lehetne, ha végre egy igazi nagy tér lenne a fejem felett. Ma már visszavágyom a stúdiószínházba. Azt gondolom, az igazi lételemem mégiscsak a kisebb játéktér, ahol sokkal inkább érzékeli az ember saját kiterjedését és a nézőket. De lehet, hogy mindez csak a Nemzeti lehetetlenségéből adódik, beleértve a vizualitást is. A nagyszínpad furcsa, hamis perspektívával bír, mert a színpadon állva a páholysor viszonylag közelinek tűnik, a páholyból viszont a színpad iszonyú távolinak. De a komolyabb gond az akusztikával van.
Mindig az az érzésem, hogy egy akkora színházat, mint a Tivoli, és a Kamara két még kisebb stúdióját, jobban meg tudom tölteni. A nagyszínpad plusz energiákat von el a színésztől.

- Igaz a hír, miszerint A Mester és Margaritát leveszi műsoráról a Nemzeti Színház?

- Engem is meglepett, de igen. Nagyjából az évad végén lett volna a századik előadás, így azt gondoltam, hogy végig műsoron lesz. December 3-án játsszuk utoljára. A szervezők szerint már nem olyan könnyű nézőket toborozni rá. Mi mindezt kevésbé vettük észre, mert tavaly is zömével teltházaknak adtuk elő. Persze azzal nem vagyunk tisztában, hogy milyen energiák megmozgatásával csábították be azokat a nézőket.

- A Mester és Margarita általában erősen megosztja az olvasókat: valaki vagy nagyon szereti vagy nagyon nem. Benned milyen nyomot hagyott Bulgakov műve?

- Én kifejezetten kedveltem már előszöri olvasásra is. Mindenképpen egy megfejteni való, sokrétű regény. Magát a szerepet is nagyon szeretem, mert tőlem egyáltalán nem áll távol ez a világból menekülni vágyás, amit végrehajt a Mester, amikor bevonul az elmegyógyintézetbe, ahol mindent elétesznek és lényegében semmivel sem kell törődnie.

- A közelmúltban készült filmes feldolgozás magyar változatában szintén te vagy Mester. Nehéz ilyenkor kizárni a színpadi tapasztalatokat?

- Abszolút tudtam függetleníteni, mert láttam a nagyszerű orosz kolléga, Alekszandr Galibin játékát és abban a pillanatban elfelejtettem, hogy én mit csinálok a színházban. Egyébként egy jó sorozatról van szó.

- A Budapesti Bábszínházban ismét látható az Odüsszeusz, melyben úgy mozog a „nagy utazó”, ahogy Te rángatod. Mitől jelent más kihívást számodra egy bábbal kifejezni magad?

- A nehézsége miatt speciális feladat. Prímér megközelítésben először meg kellett szoknom, hogy ne a partnereimre nézzek, hanem a bábokra. Az még inkább megnehezíti a játékot, hogy az Odüsszeusz nem egy dramatikus mű. Nem tudnám műfajilag besorolni; jó értelemben véve olyan, mint egy képeskönyv. Mindig felvillantja egy adott élethelyzet egy-egy kis stációját, amelyben vagy épp történik valami, amit meg lehet mutatni vagy nem. Igazán eljátszható rész számomra az utolsó két jelenetben van, amikor Odüsszeusz visszaérkezik.
Az előadás nagy előnye az a sodró lendület, amely végigkíséri, illetve a sokféle bábtechnika felvonultatása, amely hatással lehet a nézőre.

- Milyen korosztálynak ajánlanád az Odüsszeusz bábelőadását?

- Valló Péterrel az általános iskolás korosztályt céloztuk meg: tíztől tizenhat évesekig. Ez elég jelentős szórást jelent, mert pont ebben az életszakaszban változik a legtöbbet egy gyerek személyisége, gondolkodásmódja. Mielőtt elvittem az iskoláskorú gyerekeimet az előadásra, beszéltem róla velük, hogy mégis legyen valami fogódzójuk. De totálisan megértettek mindent a maguk módján és nagyon tetszett nekik. A gyerekek elképesztő asszociatívak és befogadóak; képesek arra, hogy sok mindent továbbgondoljanak a felnőtteknél.

- A Radnóti Színház Micimackójában te keltetted életre Fülest. Szerinted hálásabb a gyerekközönség?

- Egyik előadás sem olyan, mint a másik. A Micimackóval is nagyjából ezt az általános iskolás korosztályt szerettük volna megszólítani. De emlékszem néha öt-hat éves turnusok is megérkeztek, ami elég lidérces volt számomra. A Micimackóban az a nehézség, hogy nincs egy főhős, akinek szurkolni lehet, akivel tudunk menni, és épp ez a zseniális benne. A mű tökéletes leképezése a való életnek, ahol nem egy amerikai filmes értelemben vett történetről van szó.
Annak idején mondtam Márton Andrásnak, hogy egy elmegyógyintézetben kellene játszani, ahol Róbert Gida lenne az ápolónő, és a sok monomániás pedig az állatok, akik egy mikroklímában, a Százholdas pagonyban élnek.

- Tartuffe-ként egészen zseniálisan formálod meg ezt az alakoskodó szélhámost. Az alakításod visszhangja is kifejezetten pozitív. Mennyire tulajdonítasz jelentőséget a kritikáknak?

- A Tartuffe azért speciális, mert az első perctől kezdve szerettem. Az emberben mindig van egy bizonytalansági faktor, mielőtt a nézők elé kerül a darab; hogy jó-e az, amit csinál, mennyire lesz vevő a közönség rá. A Tartuffe esetében nagyjából nem érdekelt a kritika. Már magát a próbafolyamatot is szörnyen élveztem. Azért is jelent külön örömöt, mert kevésszer nyílik alkalmam vígjátékban játszani, ahol rögtön nyilvánvalóvá válik, hogy veszik-e a poénokat, azokat a helyzetkomikumokat, amelyeket a figura hordoz magában. Robi is arra sarkallt, hogy bátran menjek bele minden szélsőségesebb színjátékba, ripacskodásba.
A Tartuffe már kotta számomra: pontosan tudom, hogy, amikor belecsúszok egy-egy jelenet kedvéért ebbe a groteszkebb játékba, melyek azok a pontok, amelyeket kötelező megfognom ahhoz, hogy ne menjek el az erdőbe. Folyamatosan működik bennem a kontroll, hogy mi az a határ, ameddig lehet és kötelező is elmenni.

- Ha te választhatnád meg a következő szerepedet, mi lenne az?

- Én igazából szeretem kapni a szerepeket.
Korábban azt mondtam, hogy a Lear királyt nagyon szívesen eljátszanám. Azóta benne voltam egy Lear-előadásban, illetve a főiskolán is dolgoztunk vele, így ma már tudom, hogy mi az, ami hiányzik belőlem, hogy jó Lear lehessek.
Viszont néhány éve, amikor Alföldi a Vihart rendezte a Vígszínházban, engem kért fel Prospero szerepére, de sajnos végül meghiúsult. Az érdekes kihívást jelentett volna számomra.

- A Főiskola elvégzése után voltak konkrét célkitűzéseid, hogy hova szeretnél eljutni? Ha igen, hol tartasz jelenleg bennük?

- Dolgozni szerettem volna - ami azt hiszem úgy nagyjából be is jött. Amikor kikerülsz a Főiskoláról, még világmegváltó terveid vannak, és úgy gondolod, hogy te vagy Latinovits Zoltán és Robert de Niro egy személyben. Aztán természetesen az évek folyamán kiderül, hogy ez mennyire nem így van.
Most épp ott tartok, hogy megint erőt gyűjtsek a színházhoz. Novemberben kezdek el próbálni egy új darabot, az Úri murit. Az utóbbi években a lazább időszakoknak rettenetesen tudok örülni. Néha túl soknak érzem azt, ami a színházban történik velem. Csak egy bizonyos számú előadást lehet teljesíteni és bizonyos számú szerepet magadban hurcolni. Jó, ha olykor fellép egy hiányérzet.
Nyáron dolgoztam egy skót-amerikai produkcióban. Az egyik angol színész arra panaszkodott, hogy előfordult, hogy kettő, sőt három bemutatója is volt egy évadban. Amikor elmondtam neki, hogy én hány darabban próbálok, gyakorlatilag ufónak nézett. Nem hitte el, mert szerinte lehetetlen így csinálni. És valahol azt hiszem, igaza van.

- Állandó rovatunkban azt szoktuk kérni, hogy az interjúalanyunk ajánljon valakit következőnek. A legtöbb kollégád téged mondott.

- Tényleg…?

- Jelenleg kilenc előadásban játszol. Egy ennyire gazdag színházi pálya mellett a szinkron csak nagyon kis szegmense az életednek. Mit jelent számodra ez a szakma?

- Egyre kevesebbet szinkronizálok. Hála az égnek sikerült elérnem azt, hogy, ha hívnak, akkor többségében színvonalas filmekre szoktak. De időhiány miatt sajnos egyet-egyet vissza kell mondanom.
Érdekes módon a főiskola után elég sokáig nem szinkronizáltam, és az akkor még létező szinkron órán sem tartoztam a kedvencek közé. Később Berzsenyi Zoltán barátom, aki a Radnóti Színház színésze volt, szinkronrendezésre adta a fejét. Ő kezdett el hívni engem. Ezt a szakmát tulajdonképpen vele együtt tanultam meg. A JAG az első nagy közös munkáink közé tartozott. Aztán Dezsőffy Rajz Katalin, Aprics László és Báthory Orsolya is megkerestek, akikhez azóta is mindig szívesen megyek. Fodor Tamással csináltuk a Rómeó vérzik című, hihetetlenül jó krimit. Nekem a szinkron - ugyanúgy, mint a színház - rendezőkhöz kötődik; akik megkínálnak szerepekkel, akiket néha el kell, hogy utasítsak… De ilyen szempontból a pályám nem tudatos. Számomra a szinkron inkább kiegészítő tevékenység.

- Mikor jó egy szinkron feladat?

- Ezt mindig az adott színész dönti el. Az az igazán jó, ha meglepetést tud okozni: a hirtelen szünettartásaival, ha olyan ritmusokat vesz fel, amelyeket nem könnyű követni. Akkor hálás egy feladat, ha melós.

- Keanu Reevest e tekintetben milyennek látod?

- Ő mindig más. A Mátrix első részében nagyon jó volt, a második, harmadik filmben viszont borzalmas, mert felvett egy modoros sémát, amelyet aztán nagyon könnyű volt lekövetni. Alapvetően mégis tehetséges színésznek tartom.
Őszintén szólva, jobban kedvelem az európai filmeket; nézni és csinálni is, mert frissebbek és nem a megszokott formákat követik. Imádom az angol filmeket példának okáért; egyik jobb, mint a másik - bár kevésben szinkronizáltam.

- Te kölcsönözted a hangodat a sokak által kedvelt Szívek szállodája mogorva kávézótulajdonosának. Mi a véleményed erről a különleges hangulatú alkotásról?

- Az első pillanattól kezdve szerettük. Egy remek csapattal dolgozhattam együtt és maga a sorozat is kitűnő, az alapján, amennyit láttam belőle. Önmagunk iránti különleges humorral bír. Még ha érződik is rajta, hogy mekkora ez a föld, mint a legtöbb amerikai film esetében, mégis nagyon emberi. Míg, ha megnézek egy angol produkciót, az jut eszembe, hogy nincs is olyan messze tőlem. De közben magára tud ismerni benne az ember. Luke karakterét pedig kifejezetten bírtam.

- A szökés című sorozatban sajnos át kellett venned Selmeczi Roland tragikus halála miatt Lincoln szinkronját. Megfordult a fejedben, hogy visszautasítod a felkérést?

- Először igen. Nem is szerettem csinálni. De nem jutott eszembe, hogy ne vállaljam. Abból a szinkronstúdióból kerestek meg, akikhez nagyon szívesen járok, és úgy gondoltam, hogy ha ők engem bíztak meg ezzel a feladattal, ami nekik épp úgy hálátlan, mint nekem – hiszen egyszer csak nem Roland áll mellettük, hanem én -, akkor nem mondhatok nemet. Egyszerűen nem tehetem meg a rendezővel, a szereplőkkel, a hangmérnökkel, hogy visszautasítom ezt a gesztust.
Hiszek abban, hogy egy bizonyos színvonal felett senki sem pótolható. Pontosan tudtam, hogy nem leszek olyan, mint ő, ahogyan Roland sem lett volna olyan, mint én.

- Korábban azt nyilatkoztad, hogy még nem talált meg az a filmes szerep, amelyet igazán magadénak érezhettél volna. Azóta változott a helyzet?

- Nem igazán. De így utólag visszagondolva két filmben nagyszerű volt részt venni; az egyik Szabó Ildikó Csajok című munkája. A másik Klöpfler Tibor rendezésében az El Nino, amely szerintem elég jól is sikerült.

- Távol állnak tőled az Állítsátok meg Terézanyut!-hoz hasonló közönségfilmek?

- Nekem semmilyen fenntartásom sincs velük kapcsolatban, mert nem azzal a céllal készültek, hogy sokan fogják megnézni. Sokkal inkább azzal, hogy elmondjunk egy kicsit populárisabb történetet, mint egy önmegvalósító művészfilm. De alapvetően a történetmesélésen van a hangsúly, amely kicsit jobban közelít az amerikai formához. Hála Istennek, én eddig még egyetlen olyan tipikusan a minél nagyobb pénzkaszálásra törekvő produkcióban sem voltam benne.

- Ha felkérnének, hogy szerepelj egy napi sorozatban, nemet mondanál?

- Jelenleg még mindig ott tartok, hogy nem mondanék igent. De fogalmam sincs, hogy miként döntenék, ha egyszer tényleg felkérnének.

-Ha időd engedi, mit olvasol szívesen?

- Nyár óta szinte csak Móriczot olvasok. Egyrészt az Úri muri miatt, másrészt rájöttem, hogy őrületes hiányaim vannak Móriczcal szemben, és elkezdett nagyon érdekelni. Levelezéseit, novelláit, az Életem regényét olvastam, az Úri murit természetesen másodszorra.
A nyaram ilyen szempontból tematikus olvasással telt.

- Kit fogsz alakítani az Úri muriban? Láthatunk még további új darabokban az évad végéig?

- Szakhmáry Zoltánt. Új bemutatóm nem lesz, viszont elkezdek próbálni tavasszal egy új Térey-darabot, amelyben Jeromost játszom. De ennek majd csak 2010 őszén kerül sor a premierjére.

- Számos szakmai díjjal büszkélkedhetsz a Jászai Mari-díjtól a POSZT Különdíjáig. Számít az elismerés?

- Jó érzés, de alapvetően nem szeretek díjat kapni. A díjat nem kapja az ember, hanem adják.

- Ki legyen a következő interjúalany?

- Schell Judit. Mostanában szinkronizáltunk együtt az HBO új sorozatában, a HUNG - Neki áll a zászlóban Aprics Lászlónál. Ki derült, hogy két év óta ez volt az első szinkronmunkája. Említette is, hogy most már elkezdett bölcsődébe járni a kisfia, így ismét szeretne szinkronokat vállalni.


Be Bo