Beszélgetés Seder Gáborral a Café Stone-ban

Seder Gáborral készítettünk interjút a Budavári Schönherz Stúdió szakmai és személyes segítségével. Gábort leginkább szinkronhangként ismerhetnek a nézők  - ő Quagmire vagy A helyszínelők Warwick Brownjának magyarhangja, de A nevem Earlben meg a Veronica Marsban is hallhatták. A beszélgetés apropója az volt, hogy Seder Gábor a színészet mellett rajzolással is foglalkozik és néhány művét kiállították a Cafe Stone-ban a Wesselényi utcában.
A rajzokat október közepéig tekinthetik meg, közben pedig a kedves pincérnők finom kávét szolgálnak fel, ízlés szerint.

„Elkezdtem hozzá hangban lefelé csúszni” – mesélt első kiállításán Seder Gábor, színművész

- Most is egy szinkronstúdióból jössz. Mit forgattatok?

- Az Umi-zumi című nagysikerű, óvodásoknak szánt rajzfilmet.

- Egy nap általában hány stúdióban fordulsz meg?

- Ez nagyon változó. Ma egy helyen voltam, de három munkán. Néhány évvel ezelőtt volt egy időszak, mikor nagyon sokat forgattam, akkor egy napra kijött 11 stúdió. Akkor össze-vissza rohangáltam. Ebben benne voltak két órás felvételek, meg az is, mikor csak annyit kellett mondanom, hogy „Jó reggelt! Parancsoljon, a kávéja”.

- A Family Guyban Quagmire-t szinkronizálod. Milyen volt először megpillantani ezt a figurát?

- Az elején nem tudtam, hogy ez a figura állandó szereplője ennek a sorozatnak. Úgy hívtak be, hogy mivel nekem úgyis van sokféle hangom, próbáljak különböző hangszínt adni egy-egy pártekercses szereplőhöz, amik az első epizódokban voltak. Quagmire is egy ilyen karakter volt, két-három mondata lehetett. Akkor kitaláltam hozzá egy hangot. Majd jött a telefonhívás, hogy „Hú, Gabi, ez egy állandó szereplő lesz. Emlékszel még, hogy milyen hangot adtál neki?” Vicces volt, hogy mikor újra megláttam őt a képernyőn, akkor egyből beugrott, milyen hangot csináltam előtte. Lényegében így alakult ki a hangja; hogy ne hasonlítson a többi figurára.

- Mi a véleményed a témákról, melyeket érint ez a sorozat?

- Szaftosak. Én ennél szolidabb ember vagyok, tehát viszonylag ritkán szoktam ilyen jellegű filmeket nézni, de szórakoztató volt a munkafolyamat. Jó a társaság, a kollégák. Érdekesek a szituációk.

- Szokták kérni tőled a nézők, hogy beszélj Quagmire-ösen?

- Igen. (nevet) Az embereknek megvan ez a berögződése, hogyha valaki olyannal találkoznak, akit csak névről ismernek, hogy: „Beszélj úgy, mint a figurád!”

Egyszer játszottunk alsó tagozatosoknak egy darabot egy iskolában. Az előadás után pedig odajött egy felső tagozatos azzal, hogy „Maga a Seder Gábor? A Quagmire hangja? Bocsánat, lehetne egy fényképet csinálni?” És aztán hirtelen megjelentek nyolcadikosok, hetedikesek és mondták, hogy „És mi miért nem nézhettük meg ezt az előadást?” Nagyon édesek voltak. Ők javarészt pont emiatt a figura miatt ismerték a hangomat.

- A családod hogyan szokott reagálni, mikor meghallanak a tévében?

- Már megszokták. De azért így is előfordul, hogy felmegyek anyukámhoz és mondja, hogy „Fiam, láttalak a tévében. Valami fekete fiú voltál, aki egy szőke lánnyal.” „Sok ilyen film volt már, anyuka, nem tudom, melyik az.” „Hát tudod, amiben az a vörös lány gonosz.” „Nem tudom.” „Jól van, hagyjuk. De jó volt!”

Beregszászon, Kárpátalján születtem. Édesanyám később újra férjhez ment itt Budapesten, a nevelőapámhoz, így 1980-ban költöztem Magyarországra.

- Ha ott maradtok, akkor is színész lett volna-e belőled?

- Valószínűleg nem. A csoda tudja, mi lettem volna, de valószínűleg nem színész! Pici gyerekkoromban néztem a fekete-fehér operett közvetítéseket. Mondtam, hogy egyszer majd én is ott leszek és énekelni fogok a színpadon. Anyám nem próbált eltéríteni ettől a vágyamtól. Bármikor, ha elgondolkoztam, hogy inkább mozdonyvezető, hajóskapitány vagy pilóta lennék, akkor anyám mindig szólt, hogy „De te nagyon szereted a színházat és az éneklést, ugye? Hát akkor min gondolkozol édes fiam?”

Először a Magyar Rádió Gyermekkórusában énekeltem és ott lehetett hangszeren tanulni és én a zongorát választottam. Aztán hat év után meguntam.

Anyukám kérésének megfelelően az általános iskola után elvégeztem a Villamosenergiai Technikumot. Közben pedig játszottam a Harlekin Gyerekszínpadon az érettségiig, amíg a technikusi minősítést meg nem szereztem. Ötször felvételiztem a Színművészetire. A harmadik rostáig jutottam el, de mivel ötödjére sem vettek fel, így gondoltam, semmi értelme, hogy tovább próbálkozzam.

- Hogy kezdted a szinkronizálást?

- A Független Színpadon játszottam. Mivel elég szolid volt a fizetésünk, gondoltam elmegyek statisztálni és felkeresek különböző ügynökségeket. Két kollégám a színházban – Földi Tomi és Janovics Sanyi – már akkor is szinkronizált. Ők mondták, hogy „Ne bolondozz, Gabi! Kimennél a hidegbe és órák vagy napok hosszat ott fagyoskodnál? Ne viccelj már, próbálkozz meg a szinkronnal!” Ők adtak elérhetőséget egy-két stúdióhoz és így indult el a pályafutásom.

- Akkoriban még könnyebben be lehetett illeszkedni ebbe a szakmába?

- Ennek mindig is megvolt a maga sorrendje. Annak idején engem a Rexfilm stúdióba hívott először Pálinkó Mária gyártásvezető, ő próbált ki először. Akkor még abszolút kezdő voltam, előtte még soha nem foglalkoztam szinkronnal. Minden teljesen új volt, mindent meg kellett tanulni. Addig nem is mertem tovább menni, míg nem ment rendesen. Ha egyszer-egyszer volt valami tömegezési feladat, akkor már boldog voltam, hogy hívtak. Ráadásul eléggé lámpalázas vagyok, ha valami új dologba kezdek bele.

- Mi volt az első komolyabb szinkronszereped?

- Az első szerepem az HBO-nál volt, egy filmben. Nikodém Zsigmond rendezte, a címére már nem emlékszem, de megvan videókazettán.

- Ezután könnyebben jöttek a nagyobb szerepek?

- Igen, ez egy vízválasztó volt. Onnantól egyre nagyobb feladatokat is kaptam a tömegezés mellett.

- Szoktad nézni a sorozatokat, amelyekben szerepelsz?

- Régebben direkt kerestem, mert kíváncsi voltam a végeredményre. Mostanság már csak akkor látom ezeket, ha véletlenül elkapom a tévében. Illetve olyan is volt, hogy megvettem a DVD-t, mert kimondottan érdekelt, hogy milyen lett az egész. Hiszen én csak annyit láttam belőle, amennyit én szinkronizáltam, és látni szerettem volna, hogy milyen lett az egész film.

- Sok animében hallani a hangodat? Mennyire szereted ezt a műfajt nézőként?

- Egy időben sok animét csináltam, aztán valahogy ez abbamaradt. Némelyik jó munka. Viszont nagyrészük a japán gondolkodásmódból eredően szerves része a harc, a kiabálás, az erőszak. Ezeket én nem nagyon szeretem, tehát nem nézem az anime rajzfilmeket.

- A helyszínelőkben és a Gyilkos elmékben is nyomozót alakítasz. Mennyire állnak hozzád közel ezek a karakterek? Egyáltalán számít az, hogy mi a figuráid foglalkozása?

- Számít, mert az hozzájárul a figura jellegéhez. Hogy az eredeti színész hogyan játssza, milyen eszköztárral, azt próbálom lemásolni. Kicsit önmagamban megtalálni és hangban megvalósítani. Tehát fontos a foglalkozása, az is meghatározza az embert.

- Állítólag meglepődtél, amikor A helyszínelőkben egy afro-amerikai karakterrel bíztak meg.

- Ez volt az első szerep, hogy – annak ellenére, hogy én szőke, kék szemű vagyok – egy afro-amerikai figurára hívtak. Előtte nem tudtak engem ilyen szerepben elképzelni. Dóczi Orsi, A helyszínelők szinkronrendezője volt olyan kísérletező, hogy behívott erre a szerepre. Az egészben az volt érdekes, hogy a Viasat annak idején kivitte Nagyváradra szinkronizáltatni a sorozatait, filmjeit. Hiszen az is megfelelt annak a követelménynek, hogy magyarul szóljon. Aztán a Star Trek fan club volt olyan kitartó, hogy minden fórumra, minisztériumot is megkerestek, hogy „Felháborító, hogy a kedvenc sorozatuk valamilyen általuk ismeretlen nagyváradi színész hangján szólaljon meg, akinek még a beszédstílusa is teljesen más. Így aztán a Viasat apránként visszahozta a szinkronmunkáit Magyarországra. A magyarra szinkronizált verziót kaptunk meg A helyszínelőkből és Dóczi Orsolya az alapján osztotta ki az új hangokat. Aztán megkaptuk az eredeti, amerikai változatot és kiderült, hogy akit én szinkronizáltam (Gary Dourdan) mégsem ezen a hangszinen beszél, hanem sokkal mélyebben. Úgyhogy ahogy hallgattam, elkezdtem hozzá hangban lefele csúszni.

- A szinkron mellett mennyire van időd a színházra?

- Van rá időm és játszom is a Batyu Színház társulatában. A barátom írja és rendezi a mesedarabokat és ketten a feleségével játszunk benne. Két darab van, amelyekben egészen más karaktereket játszom. Az egyik egy óvodásoknak, alsó tagozatosoknak való. A másik pedig egy olyan mese, mely a felnőtteknek talán még élvezetesebb, mint a gyerekeknek, bár ők is megtalálják benne, ami nekik való.

- Filmekben hogy-hogy nem láthatunk téged?

Talán nem vagyok annyira fotogén alkat. Egyszer forgattam a Barátok köztben egy napot és érdekes volt megtapasztalni, milyen is valójában egy forgatás profi körülmények között, profi emberekkel. Ott átérezhettem, milyen télen forgatni kinn a fagyban – hiába van a forró tea, közben pedig el kell játszani, hogy milyen gyönyörű napunk van. Az jó kaland volt, és kiderült, hogy alkalmas vagyok rá. De ez nem úgy működik, hogy én kitalálom, hogy szeretnék forgatni, és erre meg valaki felkér, hogy forgassak vele. Valószínűleg nekem kéne jobban utána járnom ennek.

- A szinkron és a színház mellett rajzolsz is. Volt már kiállítva műved ezelőtt?

- Makay Sándor kollégámnak volt egy kiállítása a Halásztelki Művészek Egyletével. Régebben, mikor gyakran találkoztunk a színészváróban, sokat rajzoltam és ő látta a műveimet és mondta, hogy tegyem ki én is két rajzomat a kiállításon.

- Miket szoktál rajzolni?

- Nagyon változó. Ez is egy mesterség és én mindenben törekszem arra, hogy a maximálisat hozzam ki magamból. Például a portrékon tudom lemérni azt, hogy „ehhez még mindig kevés vagyok”. Szeretem a természetről alkotott képeket. Odavagyok a művészetért, így aztán nagyon le tudok ragadni mások alkotásain egy múzeumban, hogy miket tudnak alkotni egyesek és, hogy mikor jön el az az idő, amikor én is tudni fogok hasonlót alkotni.

- Milyen eszközökkel rajzolsz?

Korábban nem mertem a színekhez nyúlni. Sokáig grafittal próbálkoztam. Meg imádom a fekete golyóstollat. Aztán eljött a pont, mikor rájöttem, hogy készen állok a színes rajzokhoz. Úgyhogy vettem pár könyvet, melyekben megmutatják, hogyan kell festeni. Csodálva néztem végig, hogy azok a művészek ezekben a könyvekben milyen fantasztikus alkotásokat tudnak készíteni. Inkább a realisztikus festészetet szeretem. Többek között Munkácsy, Benczúr Gyula a nagy klasszikusok a kedvenceim. De az is elképesztő, amit az impresszionisták, pl. Monet vagy Manet tudott. Hogy ezekből az apró pöttyökből mit lehet összehozni az valami fantasztikus!

Gárdonyi Ágnes

Seder Gábor kállítását október közepéig láthatják a Café Stone-ban.