Csankó Zoltán: "Gondoljon róla mindenki, amit akar" (friss.)

Főleg szinkronhangként azonosítják, de ő ezt egyáltalán nem bánja. Ám azt kevesen tudják, hogy Csankó Zoltán régebben olajfestéssel is foglalkozott, melynek eredményét a Café Stone-ban tekinthetik meg az érdeklődők a korábbi szinkronosok egy-egy művével egyetemben. Ennek kapcsán szinkronról, a festményéről és színházról beszélgettünk a művész úrral.

A New York-i helyszínelőkben te kölcsönzöd a főszereplő, Gary Sinise hangját. Idén véget ért a sorozat. Láttad az utolsó részt?

Nem láttam az egész epizódot, de a vége főcím előtt sejtettük, hogy ez lesz az utolsó. De hozzáteszem, az előző évadnak is úgy lett vége, hogy azt gondoltuk, már nem lesz több rész. Akkor aztán mégiscsak lett.  Annyi sorozatom ért már véget. Vannak fájdalmas lezárások és vannak olyanok, amiket különösebben nem sajnálok. A New York-i helyszínelők esetében fájdalmas volt, de azért nem sírtam a stúdióban.

A Dallasban Patrick Duffy, azaz Bobby magyarhangja voltál.  Mennyire ért váratlanul, mikor Pamela meglátta Bobby-t a fürdőszobában?

Tudtam, hogy így lesz, ahogy előtte azt is, hogy Bobby kikerül a sorozatból. Még nem volt ilyen gyors információáramlás, mint manapság, az internetnek köszönhetően, de azért azt lehetett tudni, hogy Bobby egy évre kiszáll a Dallasból. Meg kell, mondjam, az nekem jól is jött. A sajtó nagyon kíváncsi lett rám, meg arra, hogy én hogy élem meg, hogy kiszállt. Elárulom, úgy éltem meg, hogy végre szabad vagyok, azt csinálok, amit akarok. Ez a munka mindenféle szempontból nagyon nagy kötődés, néha teher volt, hiszen folyamatos kötelezettségekkel járt. Sokan éppen amiatt nem akartak velem dolgozni, mert Bobby hangja voltam. Sokan azért nem, mert nem lehetett összeegyeztetni velem az egyéb munkákat. Nagyon sok feladattól estem el a Dallas miatt, ugyanakkor tagadhatatlanul nagyon sokat is köszönhetek neki.

Ezt a bizonyos fürdőszobás jelenetet újraforgatták a Family Guyban, amelynek magyar változatában természetesen újra te voltál Bobby. Milyen érzés volt ismét a bőrébe bújni?

Emlékszem erre a forgatásra. Sajnos nem tudtuk egyszerre felvenni Simorjay Emesével, mert ő Noszvajon él, és onnan jött fel azért a két-három mondatért. Így hát egyedül álltam a mikrofon előtt, de nagyon jól éreztem magam, sok szép emlék eszembe jutott, szóval különleges érzés volt Bobby-t annyi év után újra szinkronizálni. A fiatalságom egy része volt. Általa lettem keresett és népszerű. Nagyon sok újságcikk jelent meg rólam amiatt, mert őt szinkronizáltam. Természetesen a fizimiskám nem került be annyira a köztudatba, de a nevem mindenképpen forgott és a hangomat megszerették az emberek. Nem tartom Patrick Duffy-t top 10-es színésznek, de szégyellnem sem kell, sőt úgy tudom, megbízható, helyes ember, és a civil életben is nagyon közvetlen és családcentrikus.

Csankó Zoltán interjú közben
További képekért kattints a "Képgalériá"-ra a cikk alatt!

Köztudottan szeretsz rajzfilmekben szinkronizálni. Te vagy a mesélő a Thomas, a gőzmozdonyban, de a Túl a sövényenben is hallhattunk a teknős szerepében. Mostanában megtalálnak téged ilyen szerepekkel?

Igen, sok-sok rajzfilmben voltam már. Nagyon szerettem a „Megaagy”-at, az nehéz volt, de nagyon jól sikerült, külön köszönősorokat kaptam érte az amerikai stúdiótól. A „Zöld urai”-ban az eredetiben Christoph Waltz által szinkronizált karakter, Mandrake voltam, hiszen a „Django elszabadul”-ban is én voltam Waltz magyarhangja. Ezen kívül a Hupikék törpikék 2. részét most fejeztem be. Ez egy játékfilm, nem az a rajzfilm, amit annak idején Haumann Péter szinkronizált, hanem egy moziváltozat, amelyben animációs körülmények között hús-vér ember a Hank Azaria által alakított Hókuszpók, és én az ő hangja vagyok. A színész egyébként velem körülbelül egyidős, ötvenes hapsi, hihetetlen humorral. Raktak rá egy nagy fogsort és úgy kellett szinkronizálni, mintha nekem is olyan fogam lenne. Engem végtelenül szórakoztatott, és azt mondják, hogy igazán jól sikerült.

Emlékszel az első szinkronodra?

Pont az elsőre nem emlékszem, az elején főleg egymondatos szerepeim voltak. Arra viszont emlékszem, hogy mindig azért szurkoltam a Pannónia büféjében ülve, hogy az az egy-két mondat lehetőleg képen kívül legyen. Mert annyira féltem. A kezdetekkor annyira ideges voltam, hogy úgy remegett a kezemben a papír, hogy el sem tudtam olvasni, mi van odaírva. Aztán persze, amikor egyre jobban belelendültem és egyre többet szinkronizáltam, ez elmúlt. Megnyugodtam, magabiztossá váltam, sőt már tehetségesnek is éreztem magam. Később megjelent velem egy interjú, amelynek az volt a címe, hogy „Már nem remeg a kezemben a papír”.  

Manapság, ha mellém áll egy fiatal kezdő a stúdióban, és látom, hogy remeg a kezében a papír, akkor visszaemlékszem a saját ifjúságomra és elveszem tőle, hogy enyhítsek szenvedésein. Ilyen egyébként ritkán fordul elő, mert nagyon nagy magabiztossággal és hihetetlen  önbizalommal jönnek be egyesek a stúdióba, amin én mindig elcsodálkozom. Hiába, változik a világ!

Számos hangoskönyvet is hallani a te hangoddal. Most éppen min dolgozol?

Nemrég fejeztem be Lázár Ervin Berzsián és Dideki című mesekönyvét, ami ugyanakkor a felnőtteknek is szól. És nagyon tudom is ajánlani a felnőtteknek, igazán szép, hét történetből álló kis regény. Szeretem.

A hangoskönyv nagyon nehéz műfaj, meg kell dolgozni azért, hogy színvonalas legyen. Mindig lelkiismeretesen felkészülök. Bár nagyon jól blattolok, tehát például a természetfilmek alámondásakor nem kell, hogy előtte megkapjam a szöveget, csak ritkán, ha esetleg szokatlanul nehéz a nyelvezete. Magam mellé teszem a kiejtési listát, és olyan magabiztosan, gyorsan olvasom a szöveget, hogy szinte realtime-ban, adásidőben mondom alá ezeket a filmeket. Lehet, hogy ez nagyképűnek hangzik, de így van.Szóval annak ellenére, hogy ilyen jól blattolok, nem kockáztatnám meg azt, hogy például Lázár Ervin Berzsián és Dideki című könyvének úgy essek neki, hogy a stúdióban olvasom el először vagy másodszor. Az egyszeri elolvasást is kevésnek tartom. Én négyszer olvasom el: magamban kétszer, utána előveszem a színes ceruzát meg a filctollat és elkezdem hangsúlyozni, az alakokat külön színekkel megjelölöm, tehát egy térképpé vagy kottává válik a kezemben az a kb. 130 oldal. A negyedik alkalommal pedig hangosan, a szobában elolvasom úgy, mintha felvétel lenne és ahol korrekció szükséges, ott még javítok. Akár a figurák hangjának megformálásában, kiválasztásában, akár a hangsúlyok jelölésében. Szóval ez hosszadalmas, de mikor odamegyek a stúdióba, sitty-sutty fölvesszük. Az első hangos könyvnél csodálkoztak, de most már a sokadiknál tartok, ismernek, és tudják, hogy milyen gyorsan dolgozom.

Hogyan kezdtél el festeni?

Mindig szerettem rajzolgatni, de éppígy állatokról, vadászatról szóló könyveket lapozgatni is. Egy időben nagy kedvenceim voltak a természettel foglalkozó könyvek. És olyan hihetetlen jó fotókat láttam, hogy egyszer azt mondtam magamban, hogy a legszebb fotót le kéne festeni. És amikor eljutottam idáig ezzel a gondolattal, rögtön továbbfűztem, hogy „miért csak ezt az egy állatot fessem le? Fessek le többet!” Odáig fajult a dolog, hogy elkezdtem nagyon intenzíven olyan könyveket vásárolni, amikben szuper jó állatfotók vannak. Talán a mai könyvek még részletesebbek, mint az akkoriak, de azért rábukkantam jó néhány komoly állatfotóra. És elkezdtem összerakosgatni egy montázst lépésről-lépésre, közben újabb és újabb ötleteim támadtak. Csak az előkészítés egy évig tartott, amíg megterveztem magát a képet. Aztán nekiálltam úgy, hogy előtte soha nem festettem olajjal.

Csankó Zoltán és festménye
További képekért kattints a "Képgalériá"-ra a cikk alatt!

Természetesen utánanéztem az olajfestés rejtelmeinek. Furnérlemezre festettem, főleg 0-s, 00-s és 1-es ecsettel, két évig. ’90-ben készült el. Szabó Sipos Barna, aki egészen nagy magasságokba jutott a festészetével, egyszer azt nyilatkozta a Nők Lapjában, hogy ő nagyon szeret festeni, de amit a Csankó fest, arra ő nem lenne képes. Hát igen, ez egy őrületes türelemjáték. Negyvenvalahány állat van rajta. Maga a kompozíció is jól sikerült, legalábbis szerintem. Törekedtem arra például, hogy a közepe felé összpontosuljon. Hála istennek megtaláltam középre az elefántot, ez nagyon fontos volt, sokat segített. Igyekeztem úgy összerakni a színeket, hogy harmonikus legyen, jó legyen ránézni a festményre. Raktam rá például egy kis kakukkot a piros csőrével azért, hogy a kondorkeselyű kis pirosságát ellensúlyozza a másik oldalon. Vannak benne persze kedvenc állatok…

Részlet Csankó Zoltán festményéből
További képekért kattints a "Képgalériá"-ra a cikk alatt!

Hátrafelé pedig egyszer csak befekete-fehéredik az egész kép. Ott is rengeteg állat van, mind fekete-fehér. Ez ad az egésznek egy kis térhatást. A bal felső sarokban van egy íbisz, amint kirepül a képből – mindenki gondoljon róla, amit akar. Meg egyáltalán, mindenki gondoljon a képről, amit akar, nincs címe se, semmi. Mindig kérdezték, hogy miért nem adok neki címet. Majdnem mindenki azt mondta, hogy miért nem „Noé bárkája” a címe. Hát részben azért, mert az lenne a legegyszerűbb, részben pedig azért, mert ez nem arról szól, hanem annál jóval többről. Nem csak az állatok lefestése volt a cél, hanem annál sokkal összetettebb és gondolatgazdagabb a kép. Egyszer megmutattam egy festőművésznek is, csak egy fényképet róla. Nem szoktam hurcibálni a festményt, amely egyébként a fiam hálószobafalán lakik, hanem készült róla egy profi fénykép, mert úgy volt, hogy egy magazin címlapjának fogják felhasználni, de időközben megszűnt az újság. Így tehát soha nem jelent meg a legnagyobb bánatomra, mert igazán érdekes érzés lett volna címlapon látni a munkámat.

Szóval a festőművész megnézte az állatokat a fényképen, és nem nagyon akarta elhinni, hogy ez festmény, de aztán meggyőztem róla, hogy az. Aztán nézte-nézte és azt mondta, hogy: „nagyon jó, de mi értelme?” Ez  akkor egy gyomros volt, de kicsit később már azt gondoltam, hogy az az értelme, hogy jó ránézni, hogy akik látták rögtön megszerették, csodálták, arról nem is beszélve, hogy engem két évig olyan szinten lefoglalt, hogy minden estémet, éjszakámat – miközben kisgyerekem volt már, tehát családdal éltem – ez töltötte ki. Annyira kikapcsolt és szórakoztatott, hogy önmagában ez volt az értelme. És maga a kihívás; hogy meg tudom-e csinálni. Emlékszem, csak a krokodil volt még kész, és átmentem otthonról a szomszéd kocsmába, hogy mit szólnak hozzá az ottani haverok. El voltak ájulva, volt, aki már látatlanban meg akarta venni. Tényleg nagyon jól nézett ki. Le volt alapozva az egész kép fehérre és csak a krokodil volt ott a bal alsó sarokban. És jöttek és kapargatni akarták, hogy ez fénykép vagy micsoda. Én meg mondtam, hogy „ütök a kezedre, ne kapargass”. Ezzel később is találkoztam: mikor vittem, mutogattam, mindenki kaparászni akarta, úgyhogy emiatt kapott egy üveget ill. keretet, ami nem tesz jót neki igazából, mert sajnos emiatt még mindig nem száradt ki eléggé a háttér, ezért a pára kicsapódik, úgyhogy néha sajnos üveget kell rajta cserélni.

Más rajztechnikákat nem próbáltál ki?

Csináltam egy rajzfilmet, még egy régi Amiga számítógéppel. 1 perc 50 másodperces és az a címe, hogy „Lábikrából kaviár”. Néhány barátomat megajándékoztam vele, nagyon jól szórakoznak rajta. Fekete-fehér, mert a memória akkor egyáltalán nem bírta a színezést. Rögtön kiírta, hogy „fogy a memória”, amint elkezdtem kiszínezni. Talán érdemes lenne foglalkozni vele, újra föléleszteni, rárakni egy gépre és kiszínezni. Még nem jutottam el odáig.

Mikor láthatjuk a következő festményedet?

Ezt két évig festettem, óriási kihívás volt. Amikor elkezdtem festeni, akkor jöttem rá, hogy miért van a festőknek műtermük. Nem csak a tér miatt, hanem azért is, mert nem kell állandóan el- meg kipakolni. Nem beszélve a festékszagról, amit kevesen viselnek el. Én ezt egy konyhában festettem, mikor mindenki elaludt, éjjel tizenegykor, előadás után. Minden nap kipakolni azt a sok kis marhaságot,: a kis ecseteket, a szárítót, hígítót, friss olajat önteni, újrakeverni a beszáradt vagy kevésnek tűnő festéket. Mert egyszerre – részben spórolásból – nem akartam sok festéket kikeverni, mert tudtam, hogy majd el kell pakolnom és az csak gond lenne. Szóval nem volt egyszerű, nem tudom, belevágok-e még hasonló munkába.

Milyen volt számodra az idei színházi évad?

Nagyon szép volt, izgalmas. Csomó gyönyörű szereppel. Változatlanul játszottam Győrben a „Tóték”-ban az őrnagyot – Latinovits híres szerepét. Aztán én voltam a „Csinibabá”-ban a filmben Gálvölgyi által játszott karakter, Simon bá. Ez az előadás átmegy a jövő évadra is, és a Margitszigeten is játsszuk a nyáron. Molnár Ferenc „Testőr”-ében a kritikus voltam, az is nagyon sikeres, szép előadás, és én voltam Vizy Tatabányán az „Édes Anná”-ban. A feleségem, Vizyné pedig Kerekes Éva volt, akivel sok-sok évvel ezelőtt játszottam a Radnóti Színházban, nagyon jó barátságban voltunk és most ezt felelevenítettük.

Szöveg: Gárdonyi Ágnes
Fotó: Góz Tamás