A háború utáni hőskorszak

A szinkronizálás első korszaka a második világháború kitörésével lezárult. A harcok elültével néhány évig nem is került szóba, egészen 1948-ig. Ekkor a MAFILM egyik műtermében néhány elszánt művész megpróbálkozott azzal, hogy magyarul megszólaltassa a Hősök hajója című szovjet filmet. Az alkotók saját ötletességük, elképzelésük alapján igyekeztek megbirkózni az új feladattal. A film szinkronrendezője Fejér Tamás, hangmérnöke Rajky Tibor volt:
„A szinkron a kis vetítőteremben készült Euro B hangfelvevőgépen és az új hangosztály berendezésein kevertük - emlékszik vissza Rajky. A kisvetítő régi formájában nagyon visszhangos volt, s a vetítőgép zaja is behallatszott. Szerencsére a filmben hangos beszéd, zene, zaj volt, a szereplők pedig szakállt viseltek, így nem látszott annyira a szájuk. Nemzetközi hang akkor még nem létezett, a zenét, zajokat az eredeti karcos kópiáról használtuk, néha az orosz dialógot is rá kellett keverni."

A film főszereplőjét, Gáti József szólaltatta meg: " Szemünk előtt pergett a film és keresztirányban a magyar szöveg a kép alatt. Nem nagyon olvastuk, mert a partitúrát teljes egészében megtanultuk, de tekintetünkkel akaratlanul is követtük a rohanó sorokat. Szédültünk, fizikai rosszullétet éreztünk, mert egy-egy tekercset elég sokáig kellett nézni ahhoz, hogy mindenki megtalálja a maga szinkronját. A sok nehézség ellenére is nyolc nap alatt elkészültünk a filmmel."  

Az akkori kor kulturális vezetőinek létfontosságú volt, hogy a szocialista rendszer vívmányait minél  tágabb körben tudják terjeszteni. Így súlyos, és halaszthatatlan politikai okok siettették arra, hogy sürgősen lépjenek a szinkron irányába. Tisztában voltak azzal, hogy a film a tudatformálás egyik legfőbb eszköze, amihez segítséget nyújtottak a nagy számban behozott szovjet filmek. Ám azt is tudták, hogy a film csak akkor éri el a célját, ha eljut az emberekhez. Az addig ismeretlen orosz nyelv, és a feliratok azonban nem vonzották az embereket. Vidéken még rosszabb volt a helyzet az analfabéták magas száma miatt. Ezért vált nélkülözhetetlen kultúrpolitikai eszközzé a szinkron, amely így óriási lendületet kapott. A Hősök hajóját abban az évben még három szinkronizált film követte. A sajtó „érdekességként" regisztrálta a kezdeményezést. Valójában nem lehetett művészi mértékkel mérni ezeket a produktumokat.                

1949-re azonban megváltozott a helyzet, nívósabb szinkronizált filmek születtek. Ekkor már 12 filmet szinkronizáltak, és már Magyar Filmgyártó Vállalatnak nevezték a volt Hunniai Filmstúdiót, amelynek Gyarmati utcai telepén folyt a szinkronizálás. Ebben az évben alakult meg a filmgyár Szinkron Főosztálya, amely kezdetben 25 főt foglalkoztatott. Az első időkben olyan filmgyári rendezők dolgoztak ott, mint Szemes Mihály, Dienes Ferenc, Gertler Viktor, Keleti Márton vagy Luttor Mara. Őket váltotta Vas János, Csákány Márta majd Dr. Márkus Éva. Azokban az években 14-15 film készült el, amellett, hogy 1-1 szinkronizálása akár 4 hónapig is eltartott. Abban az időben maga a szöveg megírása 1 hónapot vett igénybe, és ezt az általában rosszul megírt textust gyakran keserves kínok között mondták fel a színészek, többször használva különböző nyelvpótló szavakat, mint: ööö, stb. A kezdetekkor minden szinkron elkészülte után volt díszbemutató, majd vacsora. A technika áldásai azonban magukkal sodorták ezt a légkört. A stáb tagjai időnként vidékre is jártak szinkronizálni, hogy némi mellékjövedelemhez juttassák az ottani színészeket.

Persze a mai értelemben használatos stúdióról akkor még nem beszélhettek. A színészek a város több pontján megfordultak. Először a VIII. kerületben a Csepreghy utcában, majd az Uzsoki utcában, később a Royal Szálló épületében volt a főhadiszállás. A dolgozók mindössze 10-15-en lehettünk. 1949 derekán érkezett meg egy szovjet rendező, bizonyos Gudkov, aki segített a szakma gyorsütemű fejlesztésében. Az ő instrukciója alapján szedték szét először tekercsekre a filmet. Ezekben a hónapokban már  „A közönség megkedvelte a magyarul beszélő szovjet filmeket" - adta hírűl a Színház és mozi című szaklap. Számos levél érkezett a lap szerkesztőségébe, amelyek a dícsérő szavakon túl azt is tudakolták, hogy Borisz Andrejev vagy Bondarcsuk elvtárs hogyan tudott olyan jól megtanulni magyarul. Ebben az időben készült el A kormány tagja című alkotás, amelynek szinkronrendezője Keleti Márton, főszereplője Bulla Elma volt. Talán ez volt az első olyan film, amely már elfogadható módon sikerült, amely már igazi szinkronfilmnek volt tekinthető. A korabeli újságok szerint: „Nagyon szép, elmélyült, művészi erővel kidolgozott munka.

A magyar színészek megismerték és megszerették az orosz nyelvet, az orosz filmeket. Ezért képesek ennyire azonosulni a figurákkal." A szinkronizálás, mint művészeti tevékenység egyre inkább központi kérdéssé vált. 1950-ben a Magyar Színház- és Filmművész Szövetségben is tartottak egy vitát, amelynek ez volt a témája. A lelkes felszólalók mellett volt olyan is, aki a szinkront ideiglenes és kényszerű megoldásnak tartotta. Akadt aki azt javasolta, hogy a színészek tanuljanak meg oroszul. Hatalmas erőpróbának bizonyult a Sztálingrádi csata című film szinkronizálása. Szinte a teljes férfi színésztársadalmat csatasorba állították, hogy időre kész legyen az alkotás. A sikeres díszbemutató után azonban a szinkron megkapta a végleges „letelepedési engedélyt".   A szinkron önállóvá válik, de még nagy az ellenállás               1950-ben már 19 magyarul beszélő film készült. Addigra már a színészek külön szinkron gázsit kaptak. Az eredmények láttán a filmszakma vezetői elérkezettnek látták az időt, hogy egy önálló stúdiót hozzanak létre, amely kizárólag a szinkronfilmek gyártásával foglalkozik.            

A szervezés végeredményeképpen 1951. július 1-én megalakult a Magyar Szinkronfilmgyártó Vállalat. Újhelyi József az akkori igazgató így írt erről egy későbbi tanulmányában: " Reményeink nem váltak valóra. Az évenként elkészített filmek száma alig, vagy egyáltalán nem növekedett. 1951-'52-ben 24, 1953-ban 23 db, 1954-ben 24 db, 1955-ben és '56-ban 28 db szinkron készült el. „ Ennek részben az országba beérkező kevés külföldi - főleg szovjet - film és a filmszakma néhány felelős vezetőjének szinkron ellenes magatartása volt az oka. „Több filmet nem készíthettünk, mint amennyit a tervben előirányoznak - folytatja az igazgató - de évről-évre nagy harcot folytattunk azért, hogy emeljék fel a tervszámokat. Nem fogadtuk el azt a nézetet, hogy nincs szükség több szinkronfilmre. Vitatkoztunk azokkal akik nem látták be a szinkron jelentőségét. Még elméleti indokokat is találtak a számszerű fejlődés akadályozására. (Inkább kevesebbet, de jobbat - mondták.)

1951-ig kizárólag szovjet filmek kerültek a közönség elé, de ekkor zöld utat kapott egy francia filmvígjáték a Botrány Clochemerle-ben. Bár a film már két esztendeje az országban volt, de az Átvételi Bizottság csak azután engedte bemutatni, miután Révai József, az akkori kultuszminiszter jól szórakozott a kedves vígjátékon. Ehhez az évhez még két jelentős film szinkronizálása fűződik. A Boldog nyár című szovjet filmben valamennyi dalszöveget és kórust szinkronizáltak. Ezt először kísérelték meg a magyarítás történetében, ugyanígy a Sevcsenko című szovjet filmnél a versszövegeket ültették át magyarra sikeresen. Ettől kezdve rendszeresen szólaltak meg magyar nyelven a filmek dalai és versei. Akkoriban a színészek is igyekeztek kivenni részüket a reformokból. Bodor Tibor és Bárdy György feszegetni kezdte, hogy jobb lenne, ha papírról olvasnák fel a szöveget. Így a szinkronizáló a vászon magasságába tudná emelni a papírt, és egy gyors odapillantás is elegendő ahhoz, hogy alkalmanként belenézzen a szövegbe. Ők már akkor rájöttek, hogy a színész képes „gyorsfotót" készíteni a sorokról. Tudták, hogy az első néhány tekercs után a színész képes egy olvasásra akár fél oldal szöveget is kívülről elmondani.    A szinkron végleges helyére „költözik":


Miközben a szinkronizált filmek száma nem mutatott látványos növekedést, közben a vállalat létszáma már meghaladta a száz főt. Éppen ezért egyre szűkebbnek találtatott a Gyarmat utcai „székház". Ezért határozat született egy új szinkronstúdió megépítéséről. 

Háromévnyi küzdelem és csatározás után 1954 őszén a Vörös Hadsereg útja 64-es szám alatt végleges otthonra lelt a magyarszinkron. A korra jellemző szocreál stílusban épült stúdió 13 millió forintba került. Az első szinten négy műterem kapott helyet, amelyeket a tágas büféhelyiség választott kétfelé. Középen a „Nagykeverő"-t helyezték el. Itt voltak a gyártásvezetők szobái, és itt éltek a műtermi dolgozók is, vagyis a rendezők, hangmérnökök, asszisztensek. A második emelet egy részét megkapta a szintén akkor oda költöző rajzfilmstúdió, a másik részét pedig a dramaturgok. Egy elkülönített folyosón pedig a vágószobák voltak. Még folyt az építkezés, amikor megtörtént az épület birtokbavétele. Így az elején csak éjszaka lehetett dolgozni a nagy zaj miatt. Ráadásul kezdetben csak két műteremben folyhatott a munka, mert a másik kettőt még építették. Bár az új épülettel nem járt együtt új technika is, de könnyebbé vált a munka megszervezése, hiszen az addig a városban szétszórtan dolgozó részlegek végre egy helyre kerültek. Jobbak lettek a munkafeltételek, így a filmek művészi színvonala is feltűnően emelkedett.


Szinkronika alapján