Újraszinkron, de minek

Nézem a filmet, és nem értek valamit! Először úgy rémlik, hogy láttam már az adott alkotást, de valamiért mégsem ismerős. Töröm az agyam, keményen gondolkodom, de semmi. Aztán beugrik, hogy talán azért nem ismerős, mert akkor még más hangon szólaltak meg a színészek. Szóval a filmet újraszinkronizálták! A sokadik alkalom után úgy döntöttem utána járok a rejtélynek, hogy vajon mi szükség van egy jól sikerült alkotás eltörlésének, és egy új elkészítésének.
Például nemrég megint megnéztem a Drágán add az életed!-et. Nem is a film érdekelt, bár nagyszerű, de minden kockáját ismerem, hanem az új magyarváltozat. Az alkotást vetítő kereskedelmi csatorna ugyanis úgy döntött, hogy a különböző káromkodások, és trágárságok miatt finomít a szövegen, és újra elkészítik a film szinkronját. A jó szándék érthető, de a jelen esetben sajnos káros következményekkel járt! Az eredetiben Bruce Willis Vas Gáborként szólal meg, de mivel az állandó magyarhangja Dörner György, ezért a készítők automatikusan lecserélték a két színészt.

Ez még nem is nagy baj. Allan Rickmann Helyey Lászlóval igazán félelmetes volt, de Széles Lászlóval egy kicsit komolytalanná vált. Én személy szerint azt jobban bánom, hogy a két FBI-os hangjaként a ritkán szinkronizáló Kalocsay Miklós, és Juhász Jácint munkája veszett a ködbe. Ez utóbbi esetekben sajnos már pótlásra sincs lehetőség! Persze a személyes hiányon túl, az egész film elvesztette a lényegét, mivel az eredeti szöveg keménysége, amely illett a durva történethez, megszűnt. Így, amíg John McLane halomra lődözi a terroristákat, kínosan ügyel arra, nehogy valami csúnyát mondjon. Ez már több is, mint komolytalan!

Ugyanerre a sorsra jutott Eddie Murphy zsaru trilógiája is, ahol Dörnerrel újra felvették a szöveget, kijavítva, tompítva a durva beszédet. Így, ez a történet is elvesztette a „bukéját”, és kevésbé volt élvezetes, mint az eredeti magyar változatban.

De, vajon szükség van-e arra, hogy egy tökéletesen sikerült munkát, különböző íratlan erkölcsi szabályok miatt sutba dobjanak?

A kezdet kezdetén, gyakorlatilag egyáltalán nem mutathattak be olyan filmet, ahol trágár beszéd volt. Az állami vezetés helyből kicencúrázta az ilyen alkotásokat. Kivétel volt persze a művész film, de azokat úgysem nézték túl sokan.

A rendszer lanyhulásával megjelenő videofilmek áradata hozta be az első komolyabb trágársági hullámot az országba. Ám akkor viszont a videó magyarítások voltak igen gyatrák, és nem foglalkoztak a részletekkel. A kereskedelmi tévék vezetői, amelyek egyszerre tudtak nagyszámú közönséghez szólni, gondoltak először arra, hogy egy filmet nemcsak a története, de a szövege alapján is osztályozni kellene. A velük együttműködő szinkronstúdiókkal megállapodtak bizonyos szavak használatának törlésében, és ezután igyekeztek magukat ehhez tartani. Bár ezt a szabályt nem köti semmilyen törvény vagy rendelet, a kereskedelmi tévék önszabályozó folyamata révén kialakult ez a szokás. S, persze az sem volt mellékes, hogy az ilyen formán gyengített filmek a korhatáros besorolásnál kedvezőbb kategóriába estek, így nem kellett azokat az esti időszakra száműzni.

Így végül a reklámbevételek elszámolásakor is nagyobb nyereséget tudnak felmutatni, mintha meghagynák az eredeti, keményebb változatot.

Szerintem egy igazi kemény filmben, mint mondjuk Tarantino Kutyaszorítójában közröhely tárgyává válnának a figurák, ha nem zsigerből ontanák magukból a különböző durvaságokat. Ott a lényük alapvető részének tartozékai a helyi nyelv erősebb változatainak használata. Ráadásul a köznyelv folyamatosan változik. Új szavak jelennek meg, régiek tűnnek el. Bizonyos kifejezések beépülnek a mindennapi köztudatba, és eredeti nem túl elegáns jelentésük, sokat finomul. Ezért azt hiszem, a stúdióknak lassan felül kellene bírálniuk a maguk által meghatározott tiltó listát, és átalakítani a mostani évek igényei szerint. Nem mondom, hogy káromkodjunk ellenőrzés nélkül, de határozzunk meg egy olyan stílust, ami nem rontja le az ilyen típusú alkotások élvezeti értékét.
Persze előfordul, hogy ennél prózaibb okok miatt kell egy film magyarváltozatát újra felvenni.

Régebbi filmek estében kiderülhet az újbóli vetítés előtt, hogy a filmnek nincs meg a magyarváltozata, vagy olyan állapotban van, hogy már nem lenne illendő adásba adni. Ilyen esetekben van szükség a gyors és szakszerű beavatkozásra. Erre volt nagyszerű példa Robin Williams világsikerét hozó „Egy úr az űrben” című vígjáték, ahol a fiatal Maros Gábort, a fiatalos hangú Rudolf Péter váltotta fel, nagy sikerrel. Amennyiben egy nagysikerű alkotásról van szó, aminek a szinkronjára emlékezhet a néző, akkor igyekeznek az eredeti színészeket használni. Persze akad olyan szinkronrendező, aki egy ilyen esetben alkalmat lát arra, hogy kipróbáljon valami újat.

Nagy vihart kavart néhány éve, amikor a Minden lében két kanál című sorozat új verziójában nem a Láng József-Sztankay István páros szólaltatta meg a főhősöket. A komoly nézői felháborodásnak köszönhetően Juhász Anna, szinkronrendezőnek felül kellett bírálnia elképzelését, és a két régi „motorossal” készíttetni el a most futó változatot is. Az már kevesebb embernek tűnt fel, hogy a hetvenes években készült sorozat színészei – Roger Moore és Tony Curtis – akkori korukhoz képest jóval öregebb hangon „szólaltak” meg, mivel a magyar művészek hozzájuk képest cirka húsz évvel voltak idősebbek.

Akad olyan eset is, hogy egy sorozat néhány részét megveszi egy csatorna, leszinkronizálja majd levetíti azokat, ezután a munka egy ideig nem kerül adásba. Aztán egy másik csatorna úgy dönt, hogy megvenné az egész sorozatot, de saját szinkront akar készíteni. Ilyenkor az elejétől a végéig újra felveszik az egészet, főleg ha a csatorna vezetőinek nem tetszett az eredeti változat. Az is előfordulhat, hogy megvan ugyan a magyarszöveg, de annak tulajdonosa nem akarja, vagy drágán akarja a másik csatorna részére bocsátani. Ha a két fél nem tud megegyezni, akkor irány a szinkronstúdió.

Akad azonban arra is példa, hogy egy film vagy sorozat körbevándorol a hazai csatornákon, de mindenhol az első szinkront használják, mert annyira sikeres és népszerű lett. Emlékezzünk csak a Rém rendes családra! A Básti Juli- Csuja Imre páros messze felülmúlva az amerikai színészeket, igazi poénorgiát rendezett ebből az abszurd vígjátékból. Ilyenkor minden bemutató előtt igyekeznek az „öregedő” hangokat is újra felfrissíteni.

Az egyik legutóbbi, ezzel kapcsolatos meglep élményem a Cartoon Network-ön mostanában vetítendő Frédi és Béni új magyar változata. A készítők, William Hanna és Joseph Barbara, által a hetvenes években egekbe magasztalt magyarváltozatot, most kicserélték mai színészekre. Valószínűleg azért mert az akkor megvásárolt epizódok mellett újabbakat is megvettek. Csákányi Lászlót Papp János, Márkus Lászlót Mikó István váltotta a címszerepekben. A művészek tisztességes munkát végeztek, az eredmény mégsem eget rengető. Hiányzik, a pótolhatatlan eredeti szöveg, amely Romhányi „Rímhányó” József kiváló alkotása volt. Ugyanis kiderült, egyedül Magyarországon fordult elő, hogy a szereplők rímbe szedve mondták szövegüket. Ezt a kivételes helyzetet a mostani készítők nem tudták újra megismételni. Azt értem, hogy az elhunyt színészek helyett, másokat kellett hívni, de azt már kevésbé, hogy az elkészült szöveget miért nem lehetett a kezükbe adni, hogy legalább a rímek a régiek legyenek.

Ráadásul a poénok egyik részét olyan ma használatos szavakkal helyettesítettek, amelyek a harminc évvel ezelőtti verzióban nem szerepeltek. Így a sorozat nem sokban különbözött a csatornán futó többi munkától.

Viszont lenne néhány ötletem arra, hogy mikor kellene egy filmet újraszinkronizálni. A legutóbbi rémálmaim egyikét a Nagyon Nagy Ő című Farrelly vígjáték okozta. Egész pontosan a főszereplő, Gwyneth Paltrow magyarhangja. A Padödö-s Lang Györgyi munkája hihetetlen katasztrófába taszította az egyébként igen szórakoztató alkotást. A sztori szerint Paltrow egy nagyon kövér, komplexusokkal teli lányt alakít, akit viszont csak új barátja, Jack Black lát igazán karcsúnak és vonzónak. Köszönhetően a szerelem „vakító” hatásának. A magyar forgalmazó úgy gondolta, hogy jó reklám fogás lehet a népszerű énekesnő nevével reklámozni a filmet, de a jó ötletet szörnyű megvalósítás követett.

Az énekesnő, nem lévén szinkronizálási tapasztalata, végig egy hangszínben, monoton unalommal mondja a szöveget. Az egész film alatt nem lehet hozzászokni a deszka vékonyságú, eredetiben csipogó hangú színésznő, hihetetlen brummogásához. Ráadásul a filmkészítők által több helyen elhelyezett „poén bombákat” is sorra hatástalanítja a hangválasztás. Szerintem ebben az esetben a tévépremier előtt a filmet bemutató csatorna szakértőinek erősen el kellett volna gondolkodniuk azon, hogy lecseréljék a sikertelen főhősnőt egy profi magyarhangra. Bár elképzelhetőnek tartom, hogy számukra nem volt ilyen katartikus az alakítás.

Hasonló élmény volt a Karib tenger kalózai televíziós premierje, ahol a főszerepet alakító Johnny Deppet, a megszokott Stohl András helyett Király Attila szólaltatta meg. A valóságshow-k sztárjaként fungáló művész évek óta kiváló párost alakított amerikai megfelelőjével, és valószínűleg a munkálatok ideje alatt rá is ért volna, hiszen jelenleg nem nagyon láthatjuk televíziós produkciókban.

A kiválasztott színész hangja viszont egy merőben más karaktert feltételez. Így az általa megvalósított kalóz Depp, inkább tűnt közönségesnek, butának és alkoholistának, mint a Stohl által megformálatlanul hagyott – és az eredetihez közelebb állóan – ravasznak, csábítónak és enyhén piásnak. Szerintem ez utóbbi verzióban tovább növelhető lett volna a film hazai sikere. Ráadásul Stohl reklámértéke magasabban jegyzett, mint Király Attiláé.

Végül is elmondható, hogy egy film újraszinkronizálásnak akkor lehet igazi haszna és értelme, ha az újabb produkcióval növelni tudjuk az eredeti alkotás művészi értékét. Viszont egy rossz szinkron esetében akár „életmentő” beavatkozásként is felfogható lehetne az adott film újraszinkronizálása. S, hogy egy filmnek mikor rossz a szinkronja, szerintem ne a forgalmazó, hanem elsősorban a mozi vagy televízió néző szavazata döntse el….