A magyarszöveg

Egy olyan hatalmas szakmáról van szó, amelyről alig tud valaki valamit. Néhány évtized alatt kialakultak szokások, amelyek egyrésze jó, másik része kevésbé. Ez utóbbiak közé tartoznak azok is, amelyeket az említett cikk írója felhozott. Egyetértek abban, hogy változtatni kell, de nem most és nem nekünk. Amíg a stúdióvezetők nem állnak egymással szóba, és a forgalmazókkal közösen nem hajlandók az eddigi gyakorlaton változtatni, addig lehet hőzöngeni, de nem nagyon van értelme. Abban viszont már most gondolkodhatunk, hogy például a dramaturgok, a fordítók a munkájuk során min változtathatnának.
Mert nekünk nézőknek ugye könnyű a helyzetünk! Egyszerűen felhorkanhatunk, ha egy filmben magyartalanságot hallunk. Elmorzsolunk egy gyors gyalázkodást, majd gondtalanul mozizunk tovább. Abba kevesen akarunk belegondolni, hogy amit hallunk azt mennyi ember munkájának eredménye. Hány órát küzdenek végig egy-egy idegen nyelvű filmen, míg végül elénk tárják a magyarváltozatot. Pedig mire egy film a stúdióba kerül már jónéhányan megdolgozzák azt.

Egyszerű esetben a fordító kapja először kézhez az eredeti változatot, majd hazamegy és behelyezi videójába a filmet. Ha szerencséje van a külföldi forgalmazótól megkapja az eredeti film eredeti szövegkönyvét is. Ez segítheti abban, hogy amit a kazettán nem ért, azt a leírt szövegből ki tudja következtetni. A feladat így sem egyszerű. Az édes-kevés, hogy a szöveget magyarra fordítja. Meg kell értenie, hogy a szereplő mit akar ténylegesen elmondani. Előfordul, hogy egy szójáték hangzik el, ami csak az adott nyelven érthető. Ilyenkor igazi zseninek kell lenni ahhoz, hogy a magyar változatban létrehozza ugyanazt a hatást, mint amit az eredeti nyelvben el akartak érni.

Ez persze nem megy túlságosan gyorsan, és az egyébként sem könnyű munkát még jobban megnehezíti. Egy átlag 90-100 perces alkotás fordítása ideális esetben 2-3 nap alatt készül el, de akadt példa olyan extrém esetre is, amikor egyik napról a másikra kérték a magyarváltozat elkészítését. Persze kivételesen fontos munkáknál ennek ellenkezőjére is lehet példa, de már egyre kevesebbszer. Ilyenkor a fordító, dramaturg is egyszemélyben.

Persze legtöbbször a két feladatkör különválik. A fordító feladata ilyenkor egy kicsit könnyebb. Elkészít egy nyers változatot, amely nem szószerinti fordítás, de nem is a végletekig cizellált végeredmény. A finomítással a dramaturg foglalkozik. Aki már nem nézi az eredeti szöveget, csak a magyarváltozatot, és a filmet. Neki kell a magyarnyelv szépségeit a szövegbe csempészni.
A tudományos csatornáknál a létszám tovább növekszik. A fentiek mellé, belép a szakértő is. Ő megint egy újabb szempontból áll neki a szöveg ellenőrzésének. Elsősorban a szakkifejezésekre kell ügyelnie. A Spektrum televíziónál, ha kell, szavanként egyeztetik az elkészült magyar változatot. Erre azért is szükségük van, mivel a hűséges nézőik árgus szemekkel figyelik a műsoraik minden pillanatát, és folyamatosan tájékoztatják a tévéseket, ha valahol hibát hallanak. A tévések azt a nézőt tartják etalonnak, aki a kezdet-kezdetén már rájuk dörrent. A szerkesztő nem hibázott, csak egy szó magyar megfelelőjének nem a néző által megszokott kifejezést használta, hanem egy másikat. Ez utóbbi is teljességgel megfelelő volt, a néző mégis erőteljes stílusban kérte ki magának a hallott változatot. Azóta inkább jóelőre megfontolnak minden kifejezést, hogy elkerüljék a hasonló dörgedelmeket. A többi tudományos televíziónál is hasonló szigorúsággal felügyelik az elkészült fordításokat.

Vajon-e komoly munkamegosztás ellenére mégis miért kerülhetnek rendszeres időközönként adásba egetverő magyartalanságok, vagy fordítási hibák?
A hazai dramaturgok legtöbbje a főállás mellett végzi a munkáját. A napi robot után esnek neki a film szövegének. A forgalmazók a legtöbb esetben a gyorsaságot, és nem a minőséget díjazzák. Azok a fordítók kapnak folyamatosan feladatokat, amelyek a megfelelő időben, vagy ha lehet, még előbb elkészülnek a feladattal. Éppen ezért rengetegen igyekeznek a „húsosfazék” közelébe jutni. A forgalmazók ezt a helyzetet látva a vállalási árakat folyamatosan nyomják lefele. Így aki ebből akar megélni, annak mindig többet és többet kell vállalnia. Így viszont egy idő után a minőségre való odafigyelés a lehetetlennel válik egyenlővé.

Néhány lelkes dramaturg még az Internet adta lehetőségeket is igyekszik kihasználni a helyzet javítása érdekében. Az alábbi vitát egy internetes fórumon olvastam a „Szinkrondramaturgok fogjunk össze!” cím alatt:

A felvetés: „A piac méretéhez képest szerintem kevesen vagyunk! Csúfosan alul vagyunk fizetve. Ami ellen együtt talán tehetünk valamit. Ha meghatároznánk egy olyan minimál árat, ami alá egyikünk sem megy, akkor áremelésre késztethetnénk a stúdiókat és a megrendelőket. A legtöbb stúdiónál l filmpercért 350-400 Ft-ot fizetnek. Vagyis egy 100 perces játékfilm 35000-40000 Ft. Vállalkozóként ebből még lejönnek a közterhek, a költség elszámolás pedig a munka jellegéből adódóan nehézkes.

Szerintem a mi munkánk nagy szaktudást igényel, a néző pedig jogosan magas színvonalat vár el. Fogjunk össze, harcoljuk ki a minket megillető munkadíjat! Ez a mi érdekünk, és a néző érdeke is, hiszen így színvonalas szinkronok születnének.”

A reagálások:
„A realista: Nem rendszeresen fordítok filmeket, de néha-néha bejön egy meló. Szerintem egy film - ha tényleg könnyen érthető vagy van hozzá írt szöveg - 2 nap alatt megcsinálható. Gyakorlás kérdése. Fordítani kemény agymunka, és edzésbe kell hozni (-n kell tartani) az agyat, hogy bírja az igénybevételt. Különben ugyanúgy hamar kikészül, mintha egy évig nem ülnél bringára és aztán nekivágnál az útnak Bp-ről a Balatonra...

A negatív: Kicsit naiv vagy, tudhatnád, hogy a piacgazdaságban ez nem működik. A piac méretéhez képest tényleg kevesen vagyunk, vagy inkább úgy mondanám, hogy minőségi fordítást készítők kevesen vannak. De nagyon sokan fordítanak, és a legtöbb fordítás olyan is...
A vállalási árak tényleg nem túl magasak, de ha már edzésben vagy, akkor nem olyan nagy erőfeszítés az a lOO perc. Sokáig volt hibám, hogy az angol mondatokat minden szempontból tökéletesen vissza akartam adni magyarul is. És ezért minden mondaton 10 percet rágódtam, hogy hogyan lenne tökéletes. Kár volt. Két külön nyelv.

Szerintem a mi munkánk nagy szaktudást igényel, a néző pedig jogosan magas színvonalat vár el. Illetve igényelne, ha a néző magas színvonalat várna el. De nem teszi. Egy pocsék fordítás után mit tesz a néző? Semmit! Nem perli a csatornát, nem fogja kevesebbet nézni, nem viszi vissza a DVD-t a boltba, és a mozijegyet sem követeli vissza. Ez van!

Az elkeseredett: Szinten szinkrondramaturgként dolgozom, de nem főállásban. Nem tudtam magam eltartani belőle, ezért mást is kell csinálnom.

Szerintem soha nem fogjuk tudni kiharcolni az emelést, meghozza ezért:
1. ugyanannyit kap egy kezdő szinkrondramaturg, mint egy öreg róka. Annyi a különbség, hogy egyikőjük l hét alatt, míg a másik l nap alatt (nem beszelve a megvárható fordításokról).készíti el a fordítást. Lelkes kezdők mindig lesznek. Ha a lelkesedésük alábbhagy, akkor majd jönnek újak.
2. A stúdióknál általában dolgozik egy öreg róka, aki kiszűri a hibákat és kijavítja őket, ezzel javít a minőségen.
3. Mindig lesznek nyári szünetben unatkozó angoltanárnők (jobbik esetben angol-magyar szakos) akik lenyomják az árakat. Nekik nagyon is jól jön egy kis jövedelem kiegészítés, és ha éppen nem kell dolgozatot javítani, akkor lefordítanak egy filmet...

A fentiekből is látszik, hogy a problémára a mai napig nem született jó megoldás. Pedig nem lesz bárkiből jó munkaerő. „A szinkrondramaturgnak a nyelvtudás mellett szerteágazó kulturális, történelmi, irodalmi és az élet legkülönbözőbb gyakorlati területeit felölelő ismeretekre is szüksége van. Minden alkotás másfajta ismeretanyagot igényel.”- állítja egyikük.

A szinkronszöveg-írás egy különös műfordítói tevékenység – folytatja. Mivel többféle nyelvből is dolgozunk, sok esetben támaszkodunk nyersfordításra, itt kötöttebbek a formák, nincs akkora szabadság, mint egy színdarab fordításánál. Rendkívül fontos a jó ritmusérzék, a jó stíluskészség, és egy kicsit is színészeknek kell lennünk. Egyébként a szinkron az egyik legjobb iskola annak a műfordítónak, aki színházat akar csinálni. Itt kellene a tanulóidőt eltölteni. Olyan dialógusíró rutinra tesz szert, ami nélkülözhetetlen, és az állandó közelség az élőbeszédhez nagyon sokat segít.

Persze az lenne az ideális, ha mindig mindenki a saját nyelvterületén dolgozhatna, mert így nüanszra tudnánk, hogy ez vagy az a mozdulat milyen érzelmet, milyen indulatot takar, ismernénk a gesztust, a mimikai rendszert. Minden gesztusnak beszédes jelentése van. Aki nem él húsz éve például „olasz bűvöletben”, annak egyszerűen csak gesztus. Más nyelvű „rendszerekben", így a fordító csak átutazóvá válik.

Külön feladat a film címének legjobb magyar változatot megtalálni. A szinkront készítő stúdió ad egy javaslatot, amelyet a forgalmazó vagy televízió képviselői elbírálnak. Amennyiben nem fogadják el, úgy vagy visszadobják az ötletet vagy ők adnak egy önálló cím variációt. Ezen a ponton elég sok összeütközés szokott lenni a két fél között. A címet ugyanis a film fordítója ötli ki. Itt először az eredeti változatból indul ki. Ám, főleg az angolszász nyelvterületeken igen kevés kreativitást ölnek a címekbe. A kevés kivételtől eltekintve leginkább egy-két szavas feliratok olvashatók az első képkockákon. Ilyenkor a dramaturgok az alkotás hangulatát tükröző variánsokat igyekeznek a stúdióknak feltálalni. Olyan is előfordulhat, hogy az eredeti cím az adott országban közismert jelentésű, viszont a magyar változatban nem mond semmit. Ez az eset lépett fel Az elnök emberei című sorozatban is, amely Amerikában a Nyugati szárny címet kapta. Ott egyértelmű, hogy a Fehér házban az elnök munkahelyét jelzi a meghatározás, viszont ezt nálunk már kevesebben tudják.

Akadnak nagyon rossz megoldások is, amikor a fordító túlságosan lelkes és olyan szófacsarásokat hoz létre, amelyek nemcsak hosszúságukban, de jelentésükben is egetverő távolságra kerülnek az eredeti változattól.