Rettegés a mikrofon mögött

„Amikor megszólalt, azt hittem, hogy kiszaladok a stúdióból. Időnként olyan félelmetes volt, hogy a hideg futkosott a hátamon.” Ugye most találgatják, hogy ki mondhatta ezeket a mondatokat. Talán egy amerikai Oscar-díjas kollégája? Vagy egy magyar színházi színész? Talán ez is, az is!

Több, mint tíz évvel ezelőtt Oscar-díjjal jutalmazták az addig csak főként komolyabb, művészi alkotásokban szereplő Anthony Hopkins kannibálos alakítását. Ám a bevezető mondatot mégsem egy kollégája mondta, hanem a Jodie Foster magyarhangját adó Ráckevei Anna. A művésznő a doktort szinkronizáló Sinkó László munkájáról beszélt. Amíg a magyar változaton dolgoztak, a szinkronstúdióban legalább olyan feszült volt a hangulat, mint a filmvásznon. Azt már én teszem hozzá, hogy szerintem a brit színész csak akkor hiteles, hogyha Sinkó a magyarhangja. Más esetben olyan, mintha nem a saját hangján szólalna meg.

Talán így vagyunk ezzel sokan Woody Allen-Kern András vagy Bud Spencer-Bujtor István együttműködése kapcsán. Hogyha a külföldi művész nem a „saját” magyarhangján szólal meg, akkor a nézők nagytöbbsége felháborodva vagy legalábbis értetlenkedve áll a változások előtt. Persze megemlíthetném legendás Tony Curtis, Roger Moore-Sztankay István, Láng József csapatot vagy Pierce ”James Bond” Brosnan-Kautzky Armand párost is. Ők mind-mind annyira összenőttek a hangjukkal, hogy magyar néző már-már kötelező jelleggel elvárja a fenti párosításokat.

De vajon miért pont ezek a párok alakultak ki? Régen azt tartották, hogy a magyarhang hasonlít az eredeti színészre. Aztán ez a tézis szép lassan megdőlt. Hiszen ki hinné el, hogy a közel két méteres izomkolosszus, osztrák testépítő Arnold Schwarzenegger magyarhangjai között egyetlen hasonló felépítésű művész sem akad. Persze mind a Gáti Oszkár-féle, mind a Reviczky Gábor-féle megoldások nagyszerűek és kiválóan passzolnak az adott szerephez. S itt külön ki kell emelnem Tordy Gézát, aki talán az egyetlen igazán jó Schwarczi vígjátékban, az Ikrekben szolgáltatta a magyarhangot.

Tordy Géza egyébként a magyar szinkron egyik nagy-nagy vesztesége. A kiváló művész ritkaságba menő szinkron munkáinak mindegyike felér egy-egy Oscar-díjjal. A Petrocelli sorozat óta nem hallottuk rendszeresen a mozi és tv filmekben. Pedig a misztikus Twin Peaks második felében feltűnő gonosz igazából neki köszönheti pokoli énjét. A szerepet alakító Kenneth Welsh eredetiben meg sem tudta közelíteni a Tordy által produkált szörnyeteget. Tudom, hogy a kiváló művész rengeteget játszik és rendez, de én akkor hiányolom a hangját. Tisztelt szinkronrendezők!

Miért nem hívják sűrűbben dolgozni?

Másik nagy veszteség Garas Dezső. Ismét egy kiváló színházi művész, aki csak elvétve segíti ki egy-egy film magyarhangját. Talán a Belmondo-féle Profi nem lett volna olyan sikeres, ha nem Garas hangján szólal meg. A francia sztár többi szinkronja is nagyszerű, hiszen hol sármos, hol bátor, hol hős a figura, de Garasnál mindez egyszerre.

A listát bővíthetném tovább, de egy valakiről még mindenképpen szólni kell. Básti Juli megszólalásai a csábító vamptól (Sharon Stone-Elemi ösztön) egészen a Rém rendes család Peggy Bundy-jáig terjed. S persze mindenhol hiteles. Tudom erre azt mondanák a nagy magyar kritikusok, hogy egy igazi színésznek mindenféle szerepkörben meg kell felelnie, de ez nem vonatkozik a szinkronra. Peggy Bundy szinkronját néhány epizódon keresztül, az általam nagyrabecsült, és szeretett Kovács Nóra adta, aki bár tökéletes munkát végzett, mégsem volt az igazi. A vörös hajú, otthon ülő, Oprah-t bámuló, bon-bont evő cipőárusné igazi hangja csak és kizárólag Básti Julié lehet. S, bár egybefonódtak, de amikor a színésznő néhány évvel később egy másfajta karakterben lépett a kamerák elé, a bátortalan szinkronrendező nem a színészhez, hanem a figurához párosított egy színtelenebb hangot. Így a másfél órás film nagyobbik része azzal telt, hogy igyekeztem megszokni az új hangot.

Néhány hozzáértő szerint a fenti példa is azt bizonyítja, hogy a szinkronrendezők nagyobbik része nem mer kísérletezni. Egy-egy hang kiválasztásánál inkább arra ügyelnek, hogy a figurához passzoljon a hang, mintsem a színészhez.

Így járt Judi Dench is az Irisben. Az erős karaktereket megformáló művésznő, egy kevésbé erős „egyéniségű” hanggal rendelkező színésznő hangján szólalt meg, s ettől a film egész egyszerűen szétesett. Ez persze rendezői hiba volt, de hát mit lehet ilyenkor már tenni?

Persze nem szabad elfelejteni azt sem, hogy időnként a magyar színészek egész egyszerűen hűtlenek lesznek a külföldi „párjukhoz”. Néhányan egész egyszerűen ráunnak a figurájukra, és nem hajlandóak azt többé magyarul megszólaltatni. Aztán arra is akadt már példa, hogy a színész úgy döntött, nem szinkronizál soha többet, és erről az álláspontjáról sehogy nem lehetett kimozdítani. Vannak a szakmában persze olyan gyártásvezetők, rendezők, akik időnként még a lehetetlent is meg tudják valósítani, de már ők is egyre kevesebben vannak.

A legfőbb probléma persze az, hogy a szinkronban dolgozók, főleg a színészek, nem tartják többre a munkájukat egyszerű pénzkeresetnél. Mivel - hazánkban - művészi feladatnak egy színpadi vagy egy filmszerep tekinthető, ezért a szinkronszerep egyszerűen csak munka, semmi több. Néhány óra egy sötét stúdióban, aztán számla leadás és kész.

Mi lehet ennek az oka? Talán az, hogy néhány év kivételével ennek a szakmának soha nem volt egy olyan fóruma, ahol az elvégzett munka művészi részét is értékelték volna. Mint, a filmszemle csak szinkronos változatban. Egy művész büszke, ha színpadi vagy filmbeli alakítását kiemelik, de nem különösebben dobja fel, ha dicsérik egy-egy szinkron munkáját. Ez persze általánosítás, de sajnos a nagyszámok törvénye ezt igazolja. Persze egy igazán üdítő kivételt meg kell említeni. Geoffrey Rush, brit színész világsikerét a Shine (Ragyogás) című filmnek köszönhette. Az alakításáért megérdemelten kapott Oscar-díjat. A magyar változat elkészítésére Csankó Zoltánt kérték fel. A művész nemcsak arra vette a fáradságot, hogy a szakmában szokatlan munkastílusként többször megnézte az eredeti filmet, de igyekezett egy színházi szerephez hasonlóan fel is készülni a munkára. Az utolsó tekercsek elkészülte után annyira elégedett volt az eredménnyel, hogy a hangját, a filmmel együtt videokazettán sokszorosítva, néhány barátjának elküldte a premier előtt.

Az interneten futnak különböző site-ok, s van ahol a szinkronnal is foglalkoznak. Itt általánosan kérdés, hogy mitől jó a magyar szinkron? A válaszok sokfélék, és egymástól igen eltérőek. Vannak hosszabbak, kacskaringósak, és rövidek, szikárak. Szerintem az igazi válasz egyszerű: ha az első megszólalás után maximum 5 másodperccel, de legyen inkább 3, a néző nem érzi úgy, hogy a külföldi színésznek ez az igazi hangja, akkor valami el lett rontva. Ennél hosszabb idő eltelte után ugyanis a fül megszokja a hangot, és már nem lehet objektív döntést hozni. Ilyenkor a néző csak egyet tehet: tollat vagy klaviatúrát ragad és megírja a véleményét. Jól oda kell mondani a TV-nek vagy a filmforgalmazónak. Ha sokan szólalnak fel egy-egy változtatás ellen, akkor még a csoda is megtörténhet. Sőt már történtek is ilyen csodák!