Nemcsak tévé, de szinkronstúdió is

Szeretném, ha néhány másodpercre megállnánk és megemlékeznénk egy dátumról, amely olyannyira elfeledett, hogy a szakmájukat művelők közül sem sokan emlékeznek rá. Pedig 1954 őszén a lombhullás mellett történt egy azóta is egyedülálló esemény. Az akkori Vöröshadsereg útján megnyílt az első, kifejezett szinkronstúdiók befogadására készült épület.
Ez a pillanat volt az, amikor több, mint húsz évi küszködés és bizonytalanság után zöld lámpát kapott a szakma. Persze a fejlődés lassú volt és nehézkes, de már megvolt a remény arra, hogy a magyar szinkron fejlődni és erősödni fog. A „ Pannónia” néven elhíresült épület 2000. elejéig szolgálta is a szakmát, azóta Csipkerózsika álmát alussza.

A rendszerváltást követő zűrzavaros években innen is sokan elmentek máshová dolgozni. A különböző, kisebb-nagyobb stúdiókban eltérő összegekért eltérő minőségű munkákat vállaltak el, amelyeknek sokszor a néző látta kárát.

Ebben a zűrzavarban gondoltak utat vágni a Duna Televízió vezetői, amikor 1998 őszére felépítették és munkába „állították” saját szinkronstúdiójukat, amelynek vezetését András Ferenc, filmrendező vállalta el.

- Mindig fontosnak tartottam, hogy egy filmnek ne csak a képi világa, hanem a hangja is megfelelő legyen – meséli. Saját filmjeim készítésekor is fokozottan figyeltem arra, hogy a megkomponált felvételekhez a lehető legerősebben kötődő hang párosuljon.

Amikor elkezdtük a munkát, az első időszakban, mint minden „újszülöttnél” nálunk is jócskán akadtak nehézségek. Mivel a televízió vezetősége fontosnak tartotta, hogy a stúdió minél előbb önfenntartóvá váljon, ezért akkoriban kénytelenek voltunk külső megrendeléseket is elvállalni.
Azt viszont mindig fontosnak tartottam, hogy bárhová is készül az adott munka, a minőségéből soha nem engedhetünk. Nemcsak nekem, de a csapat minden tagjának egyformán fontos volt, hogy az elején kialakított minőséget folyamatosan fenntartsuk.

Ebben az egyik nagyon fontos segítségem Pálinkó Mária, aki gyártásvezetőként dolgozott itt, szinte a kezdetek óta.

- 1998 telén jöttem ide dolgozni, amikor az előző munkahelyem megszűnt – mondja Pálinkó Mária. Szinte az alapokról kellett felépítenünk azt a rendszert, amely alapján a mai napig dolgozunk. Van egy éves költségvetési keretünk, amely meghatározott perc díj elkészítését irányozza elő. Ehhez kapcsolódik a színészek és a stáb tarifája is, amelyeket nem sűrűn léphetünk túl. Időnként olyan zsonglőrnek érzem magam, aki egyszerre bűvészkedik a számokkal és az emberekkel is.

Szerencsére a vezetőség, ha szükséges a segítségünkre siet. Például amikor a Woody Allen sorozatot készítettük elő, egyértelmű volt, hogy csak Kern András lehet a magyarhangja. A folyamatos nézői kérések, visszajelzések azt mutatták, hogyha igazán sikeresek akarunk lenni, csak a művész úr jöhet számításba. Persze, amikor megkerestem a felkéréssel, nem akart elsőre igent mondani. Némi rábeszéléssel és a vezetőség hozzájárulásával sikerült megtalálnunk a megoldást, s így Kern András néhány hétig a vendégünk lehetett. S, mint a végén elmondta nagy örömmel csinálta a munkát, mert a stáb és a kihívás igazán jó hangulatot teremtett a szinkronizáláshoz.

Persze az ilyen - kiemelt kezelt - feladatokat ellensúlyoznunk kell kevésbé előtérben lévő, vagy szakmailag kevesebb kihívást igénylő munkáknál.