Kenny-nek van miről beszélnie

A Southpark-os Kenny magyar hangja nemcsak, hogy beszél, de ért a műsorvezetéshez is, és rádiós dj-ként is megállná a helyét. Sőt, még a humora is kiváló.
- Hogy kerültél bele a szinkron szakmába?

- Földessy Margithoz jártam gyerekkoromban, akinek annak idején kifejezetten a szinkronhangját ismerték inkább, mint az arcát. Dolgozott a Pannónia Szinkronban, ezért, amikor fiatalabb hangokra volt szükség, általában tőle kértek segítséget, hogy ajánljon tehetséges gyerekeket. Így tulajdonképpen a nyolcvanas-kilencvenes évek gyerek szinkronhangjai mind Margittól jöttek.

- Emlékszel az első szinkronszerepedre?

- Hogyne! Nagyon érdekes volt az első szerepem. Mintha felülről segítettek volna, mert az történt, hogy amikor első nap voltam a Pannóniában, ismerkedés céljából, Kiss Bea, szinkronrendező mutatta meg tulajdonképpen a szinkront, hogy mi hogy megy. Mondta, hogy négy órakor kezd egy ifjúsági filmet, de mielőtt jönnek a többiek, próbáljak le egy figurát. Kerestünk is egyet a filmből, és rápróbáltam. Õ megdicsért, és felajánlotta, hogy maradjak, és nézzem meg, hogy zajlik a forgatás. És az történt, hogy pont az a szereplő, akire rápróbáltam, valami véletlen folytán nem kapta meg a diszpóját, azaz az őt játszó gyerekszereplő pont hiányzott. És mondanom sem kell, én nagyon-nagyon boldog voltam.

- Könnyű volt belerázódni?

- Mondhatom, hogy már az első alkalommal azt éreztem, hogy ez is az, amit igazán szerettem volna. Úgyhogy nagyon könnyű volt.

- Számtalan sorozatban szinkronizálsz illetve szinkronizáltál, például a Dawson és a haverokban, a Vészhelyzetben, vagy a Smallville-ben. Ezek közül Te melyiket érzed legmeghatározóbbnak?

- Lényegében én mindegyiket szerettem, hol ezért, hol azért. De két olyan sorozat volt, amelyik a szívemhez közel állt, és szerencsére szerették is az emberek. Az egyik produkció, még a kereskedelmi televíziók indulásakor a Parker Lewis sohasem veszít, egy vicces, ifjúsági film. Rendkívül szerettük is csinálni, és nagyon pozitív visszhangja is volt – legalábbis azok alapján, amiket hallottam. A másik, amit a magaménak éreztem, mert – főleg az első évadoknál – magamra ismertem benne, a Dawson és a haverok volt. A figura valahogy hasonlított rám, mind külsőleg, mind belsőleg. Nem az a szokványos tinisorozat volt, hanem volt benne valami plusz, aminek köszönhetően nemcsak itthon, de a világban is méltán lett sikeres.

- A Smallville című sorozat egy elég masszív rajongótáborral rendelkezik, és egy komoly honlapot is tartanak fenn. Ők készítettek egy internetes beszélgetést Veled.

- Igen, nagyon helyesek. Folyamatosan bombáznak bennünket a kérésekkel. Múltkor volt egy elég egyedülálló, jópofa ötletük, úgyhogy természetesen benne is voltam. Amikor két év után elindult a negyedik szériának a szinkronizálása, akkor felvetették, hogy mi lenne, ha egy blogot – internetes naplót - készítenénk az oldalukon többedmagammal (Seszták Szabi, Sánta Annamária), arról, hogy hogyan folyt a forgatás. Ez érdekes lehet azoknak, akik úgy nincsenek ebben benne, de érdekelné őket, hogy miként is megy ez.

- Szólaltattál meg magyarul olyan külföldi művészeket is, akik mára alaposan befutottak. Ilyen Keanu Reeves, Leonardo DiCaprio Matt Damon, Mark Wahlberg, Tobbey Maguire. Ezeket a szerepeket valamilyen szinten komolyabban veszed, vagy minden „munkát” egyformán jól kell végezni?

- Igen, viccesen fogalmazva, „majdnem minden tini sztár megvolt nekem”. Vannak olyan filmek, amikről tudja az ember, hogy jók. Azonnal észre is lehet venni, hogy nem egy átlagos filmet csinál. Az - legalábbis engem - ki tud "elégíteni" egy jó pár hétre :-), ha egy remek kis filmben működtél közre.

- Ezek közül Te melyikre vagy a legbüszkébb? Volt olyan produkció, amiben mindenképpen benne akartál lenni?

- Voltak olyanok, amelyek a témájuknál fogva megragadtak. Ilyennek bizonyult a Végső álloms, amit én még anno moziban láttam, és nagyon tetszett, illetve a Pleasentville. Úgyhogy eléggé szorítottam, hogy gondoljanak rám a szereposztásnál, és mázlim volt, mert gondoltak :-). Élveztem mostanában a Transformers című film készítését. Illetve nyáron dolgoztunk a legutóbbi Disney-rajzfilmen, a L’ecsón, aminek szerintem nagyon jó szinkronja lett, és tündérien aranyos mese.

- Rengeteg ehhez hasonló animációs filmben szinkronizáltál már. Ezt a műfajt mennyire kedveled?

- Ha érzed, hogy ez egy aranyos mese, akkor te is jól szeretnéd csinálni. Aztán vannak elég agyament alkotások. Azokat is tisztességgel elvégzi az ember, bár néha arra gondolok, az én gyerekkoromban milyen édes mesék voltak, és most az én gyerekeimnek "ilyenek" készülnek, de mint szülõ, szelektálom is ezeket a mai rajzfilmeket rendesen, mindent nem nézhetnek meg.

- Egyre többet lehet hallani, hogy felgyorsult ez az egész, hogy úgymond „futószalagon készül a szinkron”. Így, gondolom nem kifejezetten van arra lehetőség, hogy elõre megkapjátok átolvasni a szöveget. Még a mozifilmek esetében sem?

- Nem, a mozifilmeknél sem, és ez eleve nem is jellemző. Egy idősebb színészről tudok, aki ezt kifejezetten igényli, és természetesen a kérését tiszteletben is tartják. A kiemelt produkciók esetén a tekercseket többször meg lehet nézni. Nem egy próba, egy felvétel, hanem több próba és akár több felvétel. A különbség még az, hogy mindenkit külön vesznek fel, tehát nincsen melletted partner. Ami egyik oldalról nézve, mondhatjuk, hogy jó, mert ha nagyon sokan vagyunk benne egy közös jelentben, nagyobb rá az esély, hogy valamelyikünk elrontja, és így a munkával is lassabban haladunk. Másfelől pedig azért nem jó, mert jobb, ha van ott veled valaki, tudsz vele beszélgetni, sztorizni, „jópofáskodni” vagy esetleg nevetni a másik bakiján.

- Megkapod a kezedbe a szöveget, és azonnal fel tudod venni az adott karakter stílust? Vagy emlékszel olyan esetre, amikor egyszerűen képtelen voltál azonosulni a szereplővel?

- A szinkronrendező mond egy-két információt, amit az adott karakterről tudni kell. És onnantól kezdve tiéd a pálya, hogy levedd azt a tévéképernyőről, amit az arcáról le tudsz olvasni, és összerakd a szöveggel. És alapvetően álljon össze a fejedben a történet is. Azt tudni kell, hogy nem sorban vesszük a jeleneteket. Ez az, amit az anyukám nem tud megérteni, hogy hogyan lehet a fejemben mégis egy komplett kép. Vagy, hogy hogyan tudunk úgy szinkronizálni, hogy felmondunk egy harminc másodperces jelenetet az elejéből, utána a végéből, aztán a közepéről, majd visszamegyünk megint a végére…

Egy kívülállónak tényleg érdekes lehet. De volt egy olyan figura A narancsvidék című sorozatban, ami kifogott rajtam. Az a fiú feladta a leckét: egyszerûen nem tudtam leolvasni az arcáról semmit. Nagyon megkínlódtam vele. Aztán még a második szériában is szenvedtem vele kicsit, de akkor már tudtam, hogy mit „tud”, illetve mit nem… A harmadik évadban azt mondtam, hogy nem érdekel, elmondom úgy, ahogy én akarom. Úgy döntöttem, most Markovics Tamás fog játszani, és ez a fiú adja hozzá az arcát. Nekem a legnagyobb segítség a színésznek a játéka.

- Kiket tartasz tehetséges színésznek?

- Rengeteg tehetséges színész van. Szerintem, akik komolyabb szerepeket kapnak, azért õk általában jó színészek. Hisz én is most csak egy embert tudtam említeni, aki kifogott rajtam. Jó, mondhatnék olyat, hogy a brazil szappanoperák szereplői katasztrofálisak_ az affektálásuk, a teátrális kifejezésmódjuk. Nézni a tévében lehet, hogy vicces, de szinkronizálni… Szoktuk is mondani, hogy ők biztosan jól elszórakoznak a forgatáson, sőt még látszik is, hogy a jelenetek alatt is improvizálnak, de arra nem gondolnak, hogy a magyar kollégáknak ezt le kell szinkronizálni. Nagyon megnehezítik a dolgunkat. Ezt majd meg is mondom nekik, ha találkozom velük :-).

- A szinkron mellett más területeken is kipróbáltad már magad. Mind műsorvezetőként, mind rádiós dj-ként. De szerepeltél filmben is. Hogy nyílt lehetőséged a műsorvezetésre?

- 1992-ben indultam a Vasárnapi Turmix című műsor műsorvezető-válogatásán, amin második lettem Philip - a ma már közismert műsorvezető - mögött, és vezethettünk egy ideig egy-két popmagazint. Utána a Kispest Tv-ben kitanulhattam a televíziózás csínját-bínját, amiért a mai napig hálás vagyok Szovják Beának és Ádám Csabának. Voltam egy évig a Nap Tv-ben is. A Napnyugtában pedig egy kulturális műsort bíztak rám.

Aztán az RTL Klub-on is volt egy válogatás. Ez volt az első olyan csatorna, amelyik elindította a telefonos emelt díjas interaktív játékokat. Csak az volt a különbség a mostaniakhoz képest, hogy nem egy feladvány volt, amiről beszélnie kellett a moderátornak – ami egyébként szerintem nagyon nehéz -, hanem effektíve ismert társasjátékokat tettünk át televíziós formába, "dobtak"a dobókockával, lépegettek, válaszoltak hol helyesen, hol helytelenül a kérdésekre, és hol nyertek, hol nem. A válogatáson engem választottak ki, és úgy kerültem Pokrivtsák Mónika, Jónás Rita és Tóth Gáspár András mellé. Nagy bátorság volt a producer részéről, hogy egy három perces casting után be mert dobni a mélyvízbe. Én viszont éltem a lehetőséggel, és úgy érzem, elég jól sikerült, és nem okoztam csalódást. Nagyon szép emlékeim vannak. Két évig csináltam, levezettem majdnem ezerötszáz adást. Remek társaság verbuválódott ott össze, amikor vége lett, inkább azt sajnáltam, hogy felbomlik a csapatunk, semmint azt, hogy nem szerepelhetek a tv-ben.

- Van még olyan szakma, amit szívesen űznél?

- Igazából sok mindent elhatároztam még gyerekkoromban: szerettem volna tévézni, rádiózni, szinkronizálni. És szerencsére ezek mind sikerültek. A rádiózás foglalkoztatott rettenetesen. Rengeteg magnókazettám maradt meg a tíz és tizenöt éves korszakomból, amikor B. Tóth Lászlót "játszottam". Mindig is szerettem volna popműsorokat vezetni. Aztán úgy alakult, hogy erre nyílt is lehetőségem, mert a DJ Rádióban még 2002-ben negyed évig vezettem egy slágerlistát, ami ugyancsak egy jópofa állomása volt az életemnek.

- Elképzelhetőnek tartod, hogy egy pár éven belül megunod a szinkronszakmát és otthagyod? Volt már rá példa, főként, ha valaki gyerekkora óta ezt csinálja.

- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem gondoltam már erre. De akkor sem azt éreztem, hogy most befejezem az egészet. Végiggondoltam, hogy miért jobb a szinkron, mint bármi más. Tehát ez nem egy olyan munka, hogy reggel nyolctól délután négyig vagy mindennap, hanem egyik nap ekkor, másik nap máskor. És pont ezt is szeretem benne, hogy egyik nap sem ugyanaz, mindennap mást csinálsz.

- Hogy fogadnád, ha valamelyik gyermeked is a szinkronizálást választaná?

- A nagyobbik fiam "sanszos" erre: hihetetlenül jó a humorérzéke, állandóan viccel, produkálja magát, és nem is olyan rég feltett egy kérdést, hogy: „- Apa, nekem mikor mondják majd be a nevemet, és én mikor fogok szerepelni a tévében…?” Remélem kinövi :-) - bár én se nőttem ki :-).

- Szerinted melyik szereped révén ismernek az emberek, melyik figura hatott a legjobban a karrieredre?

- Szerintem ez teljesen szubjektív, mert van, aki a Smallville révén, de van, akinek semmit sem jelent ez a szó és ez a sorozat. Én nagyon bízom benne – mert az elmúlt tizenhét évben azért csináltunk jó pár sorozatot és filmet -, hogy mindenkinek van egy kedves szerepe, ami az én nevemhez is köthető. A színész énem akkor igazán boldog, ha egy igazi karakterszerepet kell szinkronizálni. A vicces, kicsit „dilis” figurákat is nagyon kedvelem – mert egy kicsit....na jó, NAGYON, én is ilyen vagyok :-).

- A legtöbben talán pont egy olyan karakter révén szoktak emlegetni, aki nem éppen a bőbeszédűségéről híres. Õ Kenny McCornick, a South Parkból. Nem bánod, hogy pont ezt a figurát kaptad Te?

- Mikor először felhívtak, mondták, hogy van egy új rajzfilmsorozat, hogy négy fiú van benne, és én leszek az egyik. Már eleve kicsit gyanús volt, mert nem hívott túl sok időre a gyártásvezető, a többiek meg reggeltõl estig ott voltak a stúdióban. A vér akkor hűlt meg az ereimben, amikor beléptem a stúdióba, és a rendező közölte, ebben a tekercsben meghalok. Mondom magamban, de jó, most indul egy sorozat, beforgatnak, erre azonnal meg is halok? De aztán közölték azonnal, hogy ne ijedjek meg, mert Kenny minden részben meg fog halni, ez egy ilyen szerep. Aztán jött a másik "feketeleves", hogy a figurám tulajdonképp nem is beszél, mert a kapucnija miatt érthetetlenül gügyög. Persze megkérdeztem a rendezőt, hogy ugye semmi célzás nincs a szereposztásában :-)...

Azt álmomban sem gondoltam volna, hogy ekkora visszhangja lesz ennek a produkciónak, és hogy ennek a gügyögésnek ilyen osztatlan sikere lesz. Szokták is elég gyakran kérni, hogy utánozzam õt. És ezzel kapcsolatban még egy vicces történet. A szinkronrendező kitalálta, hogy a végén, a stáblistánál a bemondó helyett mondja be mindenki a saját nevét a figurája hangján, én meg mondtam is, hogy de jó ötlet, de aztán leesett a tantusz... És éééénnn? Én mégis hogyan? Mindenki visítozott a nevetéstől, amikor szinte érthetetlenül bemondtam, illetve begügyögtem a nevemet a vége-főcímre: mmmarrrkovvvvvvcsss tmmmmsssss...