A sikerért minden nap meg kell dolgozni

James Bond, Sebastian, a rák, Gösser, Charlie nénje, Egerek és emberek. Csak néhány meghatározó mozzanat harminc értékes színházi és szinkron esztendőből. Vass Gábor hangját és nevét ma már mindenki ismeri.
Ez az interjú azért is különleges, mert Vass Gábor - bátran állíthatom - egyik leglelkesebb és kitartóbb rajongója is elkísért, hogy együtt faggassuk a rendkívül jó humorú és közvetlen színművészt.


- Hogy telt a mai napja?

- Reggel elmentem félkilencre a Fadrusz utcai szinkronstúdióba, ahol a CSI Helyszínelőkben én vagyok az új főnök, Laurence Fishburne hangja. Azután a Filmgyárban alámondtam egy kémkedésről szóló dokumentumfilmet. Ezt követően pedig a Masterfilmben narráltam a Pokémont. Majd nekifogtam négy filmnek. Az egyiken jól fel is húztam magam, mert a dramaturg a lengyel neveket angol kiejtéssel írta meg. Az utolsó, amin dolgoztam a kódfejtésről szólt.

- Az ehhez hasonló esetekben egy színésznek mennyire van lehetősége kompenzálni a dramaturgiai hibákat?

- A rendezők kénytelenek elfogadni, hogy nem úgy fogom mondani, ahogy leírták nekem, hanem, úgy, ahogy helyes. De azt gondolom a mai szinkron és egyéb gyártási igénytelenségekbe már annyi minden belefér…
Somlyó Éva, a Misszió című film szövegírója például még abból az iskolából való, akik ragaszkodtak ahhoz, hogy, ha az eredeti színész azt mondta a vásznon, hogy „e”, akkor a magyarban az nem lehetet „a”. Addig kellett próbálkozni, amíg szájra nem illeszkedett a szöveg. Ma ez már nem így van; elég, ha az eleje, vége stimmel. Ez egy külön művészet. Éppen ezért nem elég, ha a dramaturg angolul tud, magyarul is tudnia kell; gazdag szókinccsel kell rendelkeznie.

- Minden nap ennyire megfeszített?

- Általában igen, ez a hajsza megy reggeltől estig.

- Akkor ezért kell nélkülöznünk a színházban?

- Nem, nem ezért. Ha van olyan színházi munka, ami érdekel, akkor ezeket gond nélkül abbahagyom.

- Lehet együtt csinálni a szinkront és a színházat?

- Persze. Nem olyan régen még, akik a szinkront készítették mind színészek voltak. Azt szoktam mondani, hogy ma vannak „szinkronizátorok”, illetve színészek, akik szinkronizálnak. Nincsenek szinkronszínészek. Szerintem ahhoz, hogy a szinkron jó legyen, elsősorban színészekre van szükség.

- Egykor a szinkronizálást is tanították a Főiskolán.

- Most is fogják: Aprics László, szinkronrendező vezetésével. Ami bizonyos tekintetben jó, mert nagyon hiányoznak a fiatal színészek a stúdiókból. Nekem is kötelező volt Vas János Tanár úr vezetésével a Pannónia Filmstúdióban dolgozni. Az akkori főiskolások így megfordultak a szinkronstúdióban, és, akit jónak találtak, az ott is maradt dolgozni.
Nagyon jó volt, mert az ember kiment egy tekercsre, kapott érte 80 forintot, amiből meg lehetett ebédelni és még sört is tudott mellé venni.

- Fiatal pályakezdőként magával ragadta a szinkron világa?

- Nagyon izgalmas volt, sokkal érdekesebb, mint ma. Akkoriban, ha jól dolgoztunk, akár öt tekercset is megcsináltunk egy óra alatt. Ma, ha belelendülünk, akkor negyven tekercset is felveszünk egy óra alatt. Néha egymás után felveszünk nyolcvan tekercset, és azt sem tudom miről van szó. Az ember bemegy a műterembe, felteszi a fülest, érkezik az instrukció, hogy a 86-os tekerccsel kezdünk. Mire odalapozok, már elindul a felvétel. Jó esetben – időnként - kapok egy mondatot az adott szerepemről.

- Van-e olyan alakítása, amelyre szívesen emlékszik vissza?

- Amit én szerettem és igazi klasszikus számomra, az a Misszió című film. Nagyon szeretem mindazt, amiről szól, a zenéje fantasztikusan szép, a jelképrendszere, az a kis üzenetecske, amit hordoz magában. Elegendő időt is kaptunk rá. Szinkrontolmáccsal megnéztük a filmet színészvetítésen - én külön is - és úgy kezdünk el dolgozni rajta. Szerintem a mai napig nagyon jó mind a film, mind a szinkronja.

- Melyik az a szinkron szerep, amely alapján a leggyakrabban azonosítják? - Úgy tűnik, hogy mostanában az összes nagydarab néger én vagyok. Ezzel a rengeteg szereppel úgy vagyok, hogy ritkán vagy csak nagyon rövid ideig foglalkozom utána azzal, hogy mi volt az. Mert bár nem tartom magam fiatalembernek, de még mindig nem vagyok nosztalgiázó típus. Inkább megyek előre. A tegnapi siker nem siker, azért újra és újra meg kell dolgozni.

- Hosszú ideig Ön volt az HBO csatornahangja, ám azt ma már nem csinálja. Miért vállalta el mégis a Rise FM-et?

- A rádióknak évek óta ellenállok. Nem tudok örülni egy akármilyen csatornának, ha nem fog meg benne valami, akkor a gázsi része sem érdekel. Csak a pénzért ezt nem lehet vállalni. A Rise FM-nél pedig olyan „őrültek” dolgoznak, akikkel szívesen vagyok együtt.

- A Madách Színház után lett szabadúszó színművész.

- Igen. A Madách után azt gondoltam, hogy talán színház közelébe sem fogok járni. De jött egy kedves barátom, volt osztálytársam, aki azt mondta, hogy mutassuk be az Egerek és embereket. Erre természetesen nem lehetett nemet mondani. Életem egyik meghatározó szerepe. A másik szintén egy olyan, amit nem lehetett kihagyni. Épp a Velence parti kertészetben válogattam a muskátlik között, amikor megcsörrent a telefonom, és azt mondta nekem egy hang, hogy „Szerbusz, Ruszt József vagyok. Szeretném, ha eljátszanád nálam Németh László Galileijének címszerepét.”
Azt válaszoltam, hogy át kell gondolnom, pedig az első pillanatban tudtam, hogy muszáj megcsinálnom. A darabnál azt éreztem, hogy minden este belehalok a szerepbe, de adok valamit általa.

- Kap mostanában színházi felkéréseket?

- Inkább csak utalások érkeznek, de semmi komoly. A Galilei megváltoztatott bennem valamit; egészen más elvárásaim vannak azóta a színházzal és szerepekkel szemben. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem szeretném eljátszani például a My fair lady-t – ahogy tettem annak előtte – de más lett az igény szintem: csak azért, hogy a deszkán legyek, nem vállalok el akármit. Nem szeretnék sztár lenni. Ezért is tudtam nemet mondani példának okáért a Barátok közt-re – annak ellenére, hogy Kalamár Tamás, a sorozat producere jó ismerősöm.

- De nem tervezi a visszavonulást?

- Bár négy éve nyugdíjas vagyok, szó sincs visszavonulásról. Az ember egy szakmából sem vonulhat vissza addig, amíg úgy érzi, hogy van még mit tennie. Az más kérdés, hogy megválogatja mit vállal el.

- Van olyan vonzó szerep, amit szeretne vagy szeretett volna eljátszani?

- Nincs. Azok, amelyek olyanok voltak, szerencsére megtaláltak engem.

- Volt-e olyan különleges előadás a pályája során, amelyre szívesen emlékszik vissza?

- Meghívtak egyszer Kömlőre, a szülőfalumba – ahonnan már nagyon régen, hét éves koromban eljöttem – Juhász Gyula előadóestet tartani a helyi könyvtárba. Azt gondoltam, hogy kínos lesz, és a kutyát sem fogja érdekelni. Ehhez képest láttam kint álldogáló embereket, akik azért álltak odakint, mert már nem fértek be.

- Nyomon szokta követni azokat a produkciókat, amelyekben közreműködik?

- Ritkán. Keveset tévézek. Ha az ember reggeltől estig nézi a stúdiókban azokat a szörnyű, kis képernyőket, nem hiányzik neki, hogy este leüljön egy másik elé. Ha nézek, akkor inkább DVD-t; lehetőség szerint eredeti hanggal. Illetve a régi, békebeli szinkronokat hallgatom szívesen. Hallani például Gálvölgyi Jánost, ahogy egyetlen mondata van egy filmben…
Emellett szoktam jegyet váltani és elmenni színházba, és nagyon tudom élvezni. Az más kérdés, hogy az ember óhatatlanul is minden hibát észrevesz, de ez csak szakmai ártalom. Ugyanúgy, ahogyan az aszinkront is észre szoktam venni a televízióban.

- Hogyan lett színész?

- Először úgy terveztem, hogy szakiskolába felvételizem, de közben ilyen hangom lett, és több ember terelgetett a gimnázium felé, mondván, hogy nekem onnan tovább kell tanulnom. Elsőként - 1973-ban - egy Petőfi szavalóversenyen vetette fel Mécs Károly a főiskola gondolatát. Egy évvel később felvételiztem is. Amikor kiderült, hogy kik kerültek be, emlékszem az volt az első gondolatom, hogy el kell érnem az Egerbe tartó vonatot, és, hogy mekkora gondot fogok okozni a családomnak a főiskolával.

- Ha jól tudom képzőművészettel is foglalkozik.

- Csak a saját szórakoztatásomra, de nagyon kevés idő jut rá. Gyerekkorom óta csinálom, mert egyszerűen szeretem a papírt és a ceruzát. Az a baj, hogy olyan vagyok, aki fest, majd abbahagyja, és, amikor hetek, hónapok múlva visszanézem, megesik, hogy úgy, ahogy van szétszaggatom a vásznat.

- Számtalan rajongója van. Hogy fogadja őket?

- Én nem nevezném ezt rajongásnak. Azt gondolom, hogy van, amire odafigyel az ember, és van, amire nem. Ha olykor-olykor az én teljesítményemről úgy tartják, hogy érdemes rá odafigyelni, az jó dolog és nagyon örülök neki.
Mostanában vettem elő egy régi filmet, a Felső tízezret, amelyben Gelley Kornél kölcsönözte a főszereplő Gregory Peck-nek a hangját. Olyan hátborzongatóan jó volt a magyar szinkron.

- Rengeteg rajzfilmben szinkronizált; A kis hableány Sebastianjától a Goofy-ig. Közel áll Önhöz ez a műfaj?

- Az utolsó jó rajzfilmsorozatunk Bolba Tamással a Hódító hódok volt: egy jól megcsinált rajzfilm, remek magyarszöveggel és még mi is jók voltunk benne. Sokat emlegetjük, nagyon szerettük. Azóta annyi silányabb alkotást készítettünk. Most épp egyébként Pete vagyok, a macska, akiről azt sem tudtuk egyértelműen eldönteni, hogy milyen állat.
Alámondok egy Amerikai gladiátor című műsort, amelyben egy arénában harcosok küzdenek egymással. Azt gondoltam, micsoda egy rettenet. De belenéztem az egyik kereskedelmi csatorna esti show-jába, ahol sztár párok párbajoznak. Ahhoz képest az Amerikai gladiátor egy szellemi csúcsteljesítmény.

- Történetesen Ön a Gladiátor főszereplőjének magyar hangja. Miként gondol vissza erre a mozira?

- Ez egy jó film volt, kifejezetten szerettem. Rátóti Zoltán isteni benne. És milyen zenéje van?! De az 5.1-es szinkron mégis valahogy elrontotta. Ezért inkább eredetiben nézem. Az angol szövege is sokkal jobb.

- Több ízben szólaltatta meg magát James Bondot Sean Conneryként.

- A James Bond sorozat igen közel áll hozzám. Nagy szívfájdalmam a legutóbbi két film, mert ez már nem James Bond, csak valami pocsék akciófilm. Nincs benne humor, amitől James Bond igazán James Bond, sem az, amitől Sean Connery imádnivaló Bond volt. A mai napig ő az etalon. Roger Moore-t is szerettem. És rájuk való tekintettel még Pierce Brosnan-t is el tudom viselni olykor. Főként mióta a Mamma Miában olyan hamisan énekelt, ami zseniális volt !

- Ahogy a Ghostban direkt énekel hamisan Patrick Swayze, hogy idegesítse a jósnőt?

- Milyen rég volt az is…

- A nézőknek hiányoznak Öntől ezek a „fehér főszereplő” nagyfilmek, a „nagydarab fekete mellékszereplős” sorozatok helyett.

- Nekem ez így bőven megfelel. Itt van most ez a Laurence Fishburne például, aki nem rég érkezett a Helyszínelőkbe, és még nem sikerült eldöntenem, hogy mit akar, és mit kezdjek vele én.

- Mit nem szeret a szinkronizálásban?

- A szinkron a pillanat művészete, mert az adott percben azzal kell tudni azonosulni, aki épp a képernyőn van, olyan szinten, hogy az megjelenjen hangban. De néha fekete-fehér, kikockázott kópiák jönnek, mert titkolnunk kell a filmeket a lopások miatt. Ha látni nem lehet, hallani nem lehet, akkor mit szinkronizáljak?

- Mi az, amiért mégis érdemes csinálni?

- Azért az érzésért, amikor tudom, hogy egy jó munkát jól csináltam.
Van benne megélhetés, de inkább sok-sok élvezet. De lényegében mindennel így vagyunk, nem igaz?