Főoldal

















Családi

(The Muppets, 103', 2011)


Nagyon kíváncsi voltam rá, mert bár a Muppets, mint sorozatot kimaradt az életemből, ellenben, mint jelenség nem lehet elmenni mellette. A forgatókönyvet ráadásul Jason Segel írta, aki nagyon jó komédiás, ez a film pedig nagyon feküdt neki. Raádásul az elején azzal a "tökéletes nyitánnyal" nagyon magasra tette a lécet. A film stílusa ott visszarepít egy boldogabb világba, a klasszikus musicales elemekkel tarkítva, olyan igazi, mindenkit megmozgató Disney-stílusban. Aki ott nem zúg bele a filmbe, az garantáltan nem fog a későbbiekben sem.


(A Cinderella Story: Once Upon a Song, 95', 2011)


Nekem nagyon furcsa volt nézni ezt a filmet. Részben mert meglepett, hogy a Warner Premier gyártotta és nem Disney-termék, mert én simán azt hittem róla. Természetesen az okom Lucy Hale volt, akinek a szemébe eszméletlenül bele vagyok zúgva. Aztán ehhez a szituhoz jött hozzá a "tündérmese" szavacska (elvégre a Los Angeles-i tündérmesét is szerettem), ami felvezette nekem a sztorit, majd minderre rátett néhány lapáttal a zene és az, hogy a főszereplő magyarhangja Vadász Bea volt. Igen, innentől nem nehéz kitalálni, hogy bejött-e, vagy sem.


(Zookeeper, 100', 2011)


Nem is tudom hirtelen melyik a meglepőbb: A film nálunk moziba került, vagy hogy Kevin Jamesnek ez volt az első filmje, amivel nem lépte túl a 100 milliót - már ha A dilemma felett eltekintünk. Egy biztos, A gondozoo nem egy Pláza ásza, na nem mintha az egy nagy eresztés lett volna, de az kétségtelen, hogy sokkal több humor szorult belé. Bár nekem Kevin James bármit eltud adni, annyira bírom a faszit - főleg Holl Nándorral, de erről psszt. Ebben a moziban meg abszolút minden adott volt a sikerhez, mégsem jött össze (80 millióból készült és ennyit is hozott vissza). Legalábbis úgy nem, mint tavaly.


(The Smurfs, 107', 2011)


Ha van film idén, amit nem biztos, hogy látni akartam, akkor az ez. Rettegtem a félig animált, félig élőszereplős megvalósítástól, mert teljesen feleslegesnek tartottam az egész adaptációt. Aztán a Maci Laci megtanított idén arra, hogy tessék ellazulni, gyermeki énem előkapni, és ha valaha is volt bennem egy bolhapöcsnyi töprfanatizmus, akkor azzal tessék nézni a filmet. A végeredmény? Egy... Most komolyan azt hittétek, hogy a bevezetőmben fogom elárulni? De édes!


(Mr. Popper's Penguins, 92', 2011)


A Nem férek a bőrödbe és a Bajos csajos rendezője adaptálhatta nagy vászonra a jócskán megöregedett Jim Carrey főszereplésével ezt a csodás mesét. Mert hát hiába is szeretnénk azt hinni, hogy ennél jóval többről van szó, nincs. Mese gyerekeknek, amit szerintem a felnőttek is tudnak élvezni, bár ők már rengeteg ilyet láttak. Akkor mégis mitől különbözik a Mr. Popper mondjuk a Karácsonyi énektől? Lényegében semmitől, hiszen a karakter fejlődése hasonló, mégis teljesen más a kettő.


(August Rush, 100', 2007)

Ezen a hétvégén csodálatos dolog történt. A hőmérséklet felcsúszott +10 fokig. Úgy tűnik a rideg télnek vége - egy időre, mindenképp. Mi mással is lehetne megünnepelni ezt a jeles eseményt, mint egy olyan modern tündérmesével, amit mindenkinek látnia kell? A szeretet szimfóniája azon kevés film közé tartozik, amely a magyar címével keltette fel az érdeklődésem, mikor a DVD-k között sétáltam. Egyből kiszúrtam és végig böngészve a szereplők névsorát és azt, hogy miről szól egyértelmű volt. Ez az én filmem.


(Home Alone, 100', 1990)
Barátaimtól azt szoktam hallani, hogy ők nem tudják elképzelni a karácsonyukat ez a film nélkül. Nos, én már nem is láttam vagy 5-6 éve, de lehet régebben. Nem, nem azért, mert meguntam, csupán vannak olyan klasszikusok, amiket időről-időre jó félre tenni egy kicsit, szüneteltetni. Aztán újult erővel elővenni és beleszeretni. Majd emlegetni és új hagyományt teremteni vele, vagy egy régit visszahozni az életünkbe. A Reszkessetek betörők gyerekkorom egyik kedvenc filmje.


(Home Alone 2., 120', 1992)
Mindig az volt a legnagyobb kérdés, és szerintem a filmeseket is az érdekelte a legjobban, hogy vajon egy pokolian jó filmet lehet-e überelni? A válasz egyszerű. Csak nagyon ritkán. Na de a karácsonyi csoda vajon képes ilyesmire? Úgy értem, igazán? Nos, ha tiéd Kevin McCalister figurája, akkor még a lehetetlen is lehetségessé változhat! A folytatás ráadásul még hosszabb és a fizikai humor legdurvább poénjait veti be, amely után garantált röhögőgörcs problémáid lehetnek.


(Home Alone 3, 100', 1997)

Ez már tipikusan az a film, aminek a megnézésére nem hogy nem tudod, de nem is akarod rávenni magad. Egyszerűen borzalom - jó, tudom, hogy nem annyira, mint a negyedik rész. De most komolyan, miért kellett ez? Volt egy eszméletlen jó Kevin nevezetű figurájuk, a '90-es évek -és egyben az én személyes- kedvenc gyerekszínészével, őrülten jó betörőkkel, és tessék. Itt vagyunk. Egy abszolút felesleges folytatással, ami ugyan szórakoztató, de csak akkor, ha nem ismerjük a franchise előző darabjait. Alex teljesen más, mint Kevin. Már itt elvérzett a történet. Utána meg már minden olcsóságszagú volt.


(Father of the Bride, 101', 1991)


Sztorival kezdem, nézzétek el nekem. Idén megismerkedtem egy énekessel. Mármint nem személyesen, csak felfedeztem a dalait. Ebből jól már nem igen fogok kijönni... Belemerültem kicsit a karrierjébe. És képzeljétek el. Ez a srác járt egy csajjal. Elmentek moziba megnézni egy filmet. Gondolom kitaláltátok már, hogy ez volt az Örömapa. És miközben nézte a vásznat ez járt a fejében: "Egy nap feleségül veszem majd azt a lányt". Nos, a srác és a lány szakítottak még azelőtt, hogy elkészült volna az Örömapa 2. És hogy mi lett a sztori vége? Majd a kettő előtt elmesélem.


(Father of the Bride Part II, 107', 1995)


Az örömapa kettő pontosan attól olyan jó, amitől az egy is. Minden eleme a helyén van, tele van visszatérő dolgokkal, a család és az alapkonfliktusa is nagyszerű, a hangulatáról nem is beszélve. A '90-es évek érzése járja át minden képkockáját és bizony ettől válik maradandó alkotássá. Meg persze az újabb mondanivalótól, az újabb érzéstől, ami Mr. Banks-et hatalmába keríti, és attól, hogy mindezt szórakoztatóan tálalja. Azt hiszem akinek tetszett az első rész egy rossz szava sem lesz majd. Egy minden ízében méltó folytatás.


Karácsonyi kutyabalhé
(The Search for Santa Paws, 110', 2010)


Ha valamikor, akkor karácsonykor hatványozottan igaz, hogy az ember vágyik a Disney-világára. Nincs ez másképp velem sem, ilyenkor még a szokásosnál is nagyobb kedvem van elmerülni egy klasszikus mesében, egy szórakoztató családi filmben, vagy mint most... Egy tök közepes alkotásban, ami ugyan jó, de érezhetően a kisebb generációt célozták be velem. Nem is értem hogy került az én asztalomra a film... Mindegy, ha már ott volt, akkor megnéztem.


(Cats & Dogs: The Revenge of Kitty Galore, 78', 2010)
Ma egy olyan filmről fogunk beszélni, amelyiknek még az első része is totálisan felesleges volt. Tipikus Disney-kaliberű állatos alkotás, amivel nem lehet hibázni. Már úgy anyagilag. És erre itt van a tökéletesen felesleges folytatás. Tudtuk, hogy szar lesz, a plakátokról is ez ordított, a trailer pedig végképp bebizonyította, hogy ez a film még délutáni kikapcsolódásnak is fájdalmas. Még télen is, amikor az ember hajlamosabb ilyen borzalmakat nézni. Ez a film fájdalmasan semmilyen volt, gagyi animációval és állati humorral. Valódi kínszenvedés és Kitty tényleg rusnya...


Nincs ilyen mappa: truemovies
Csiripel a csiripke

Tartalomjegyzék