Főoldal

















Kálid Artúr: „Nekem szívügyem a szinkron”

Bár S.Ö.R. helyett egy limonádéra ültünk le Kálid Artúrral, így is G.Ö.R.CS. nélkül, szeretettel és lelkesedéssel beszélt pályája kezdetéről, színházi és szinkronszerepeiről és a két legendás előadásról.




- Ki fedezte fel a tehetségedet?
- Először a hatodikos magyartanárom, Dunainé Katika néni figyelt fel rá, hogy van affinitásom a versmondáshoz. Ő volt az első, aki úgy adott verset a kezembe, hogy tanuljam meg és mondjam el nyilvánosan. Kiskoromtól kezdve sok verset olvastam, amiről Katika néni is tudott, és felvetette, hogy mi lenne, ha ezeket iskolai rendezvényeken is elmondanám. Ekkor tapasztaltam meg először, hogy milyen jó érzés a színpadon állni, és mekkora hatalom, ha rám figyelnek. Persze, először csak a sikert látja ebből az ember. Azt, hogy milyen jó érzés, amikor megtapsolják. Ha pedig utána valaki oda is jön, hogy milyen ügyes voltam, az még fantasztikusabb. Később aztán rájöttem, hogy ez milyen nagy felelősséggel is jár.Az általános iskolában lényegében ügyeletes versmondó lettem, minden ünnepélyen elszavaltam valamit. A gimnáziumban pedig már városi, megyei és országos versenyeken is rettegett indulónak számítottam. Petyával (Kálloy Molnár Péter - a szerk.) szoktunk ezzel poénkodni - ugyanis ő is hasonlóan rettegett versenyző volt - hogyha a többiek meglátták, hogy valamelyikünk elindul, csak legyintettek, hogy akár haza is mehetnek.

- Tehát már régóta ismeritek egymást.
- Tizenhat éves korunk óta. Sokszor versenyeztünk együtt, az Országos Diáknapokon egészen a döntőig jutottunk. Később egy balatonföldvári táborban is együtt voltunk, ahol még jobban összebarátkoztunk, a Főiskolán pedig évfolyamtársak lettünk. Pont tegnap ünnepeltük a S.Ö.R., azaz a Shakespeare  Összes Rövidítve huszadik évfordulóját. Nagyon jól sikerült az előadás, ráadásul  mindannyiunk egy-egy gyermeke is színpadra lépett, ami egy igazán megható  pillanat volt. Eredetileg a fiainkra gondoltunk, de Tomi most épp Franciaországban  van tanulmányi kiránduláson, így Rebus lányom ugrott be, ami még izgalmasabbá tette az egészet.

- A szavalóversenyektől már egyenes út vezetett a Ki mit tud?-ra?
- Igen, bár hozzáteszem, hogy nem én jelentkeztem rá. Az egész életemet őrangyalként kísérték végig kiváló tanárok és olyan emberek, akik szeretnek. Amikor a Ki mit tud? indult, én épp gőzerővel készültem a Színművészeti Főiskolára, de a magyartanárom, a kollégiumi tanárom és az osztályfőnököm is mondta, hogy ez milyen jó lehetőség, hiszen egy tévés vetélkedő, amit az egész ország nézni fog. Én viszont azt feleltem, hogy a felvételire készülök, így ez engem nem érdekel. A gimnázium igazgatóhelyettes asszonya egyszer odajött hozzám, és közölte, hogy „Artúrkám, beneveztünk a hátad mögött, nem hozhatsz ránk szégyent.” Hamar
rájöttem, hogy korábban rosszul mértem fel a helyzetet, és ez tényleg egy nagy lehetőség. A felvételire kiválasztott versek közül mondtam el hármat a Ki mit tud?-on, ami életem egyik legnagyobb sikere és élménye volt.

- Emlékszem, hogy az egyik fordulóban egy nagyon rövid verset adtál elő, ami mégis elképesztően hatásos volt.
- Igen, ez volt a Bájoló Szilágyi Domokostól. Nagyon erős vers, az egyik kedvencem.  Nemrég volt a Vígszínházban egy gálaműsor, ahol hosszú idő után újra elszavaltam. Sok kiváló színész lépett fel, és az volt a cél, hogy mindenki valami történetet meséljen el. Én azért választottam ezt a verset, mert akár a színházi emberek hitvallása is lehetne. Nagyon jól összefoglalja, hogy mi nem a színész, de közben mégis mennyi minden.

- A főiskolás éveid hogyan teltek?
- A főiskola azért volt érdekes, mert én mindenféle előképzettség nélkül kerültem  oda. A versmondó versenyek nem nevezhetők annak, hiszen ott az ember megtanul egy művet, és elmondja úgy, ahogy gondolja. Persze a tanárok próbálnak segíteni, de én ilyen téren mindig elég önfejű voltam. Meghallgattam a magyartanáraim véleményét, de igazán nem hatottak rám. Szerintem az önálló estek és a pódiumelőadások lényege az, hogy milyen viszonya van az embernek a költővel, az adott szavakkal, kifejezésekkel és persze a közönséggel. Az első évem elég gyötrelmes volt, mert helyzetgyakorlatokkal foglalkoztunk, így nem volt szabad beszélni, és nem tudtam, hogyan fejezzem ki magam hangok és szavak nélkül. Gyakorlatilag csak az osztályfőnökömnek, Szirtes Tamásnak köszönhetem, hogy most a pályán vagyok. Ő győzte meg a tantestületet, hogy adjanak nekem még egy esélyt, mert van bennem lehetőség, csak kell egy kis idő. A második évtől kezdve pedig valóban beindult ez a fejlődés. A legjobbak között találtam magam, egyből kaptam szerződést, szóval nagyot fordult a kocka.

- Tehát összességében szívesen gondolsz vissza a főiskolára.
- Mindenképp, és különösen Szirtes Tamásra, aki kiváló osztályfőnök volt. Jól átlátta, hogy kinek milyen irányba érdemes elindulnia, és melyik színházhoz kellene mennie gyakorlatra. Nemrég hallottam egy rádióinterjút Kútvölgyi Erzsébettel. Elmesélte, hogy Vámos László volt az osztályfőnöke, aki olyan fenyőfákhoz hasonlította őket, amelyekre különféle díszeket aggatnak. Aztán ez a fa egyszer csak megrázza magát, és remélhetőleg egy nagyon ízlésesen és szépen összeállított karácsonyfa lesz belőle. Szerintem minden jó osztályfőnöknek ez a dolga, hogy ne hagyja magára a diákokat, hanem segítsen nekik, ha szükséges, és ezt Szirtes Tamás kiválóan megtette.

- Mi volt az első szereped?
- Az Egy csepp méz Hegyi Árpád Jutocsa rendezésében a Merlin Színházban. Ketten voltunk benne fiatal főiskolások, Vasvári Emese és én. Egy jól sikerült előadás volt, amit azóta is sokan emlegetnek. Tímár Évával a darab kapcsán barátkoztam össze. Egyébként harmadéves koromban kerültem a Vígszínházhoz, is itt ismét meg kell említenem Szirtes Tamás, valamint Marton László nevét. Szirtes azt javasolta, menjünk el minél több színházba darabokat nézni, hogy lássuk, melyiknél érezzük azt, hogy de jó lett volna benne lenni. Utána pedig nézzünk be a színésztársalgóba, és ahol a legotthonosabban érezzük magunkat, oda menjünk gyakorlatra. Néhányunknak ez a Vígszínház volt. Csodás társulat volt ott akkoriban. Kaszás Attila, Rudolf Péter, Pap Vera, Kútvölgyi Erzsébet, Kern András... Éreztük, hogy ide fantasztikus lenne bekerülni. És bár Szirtes szerette volna, ha a Madáchba megyünk, a mi jövőnket tartotta szem előtt. Leült beszélni Martonnal, aki azt mondta, hogy örömmel fogad négyünket. Rajtam kívül Selmeczi Roland, Vasvári Emese és Király Attila került oda. Együtt játszhattam Kern Andrással, egy alkalommal pedig Hegedűs D. Géza helyére kellett beugranom, ami egy óriási élmény volt.

- A szinkronnal hogy kerültél kapcsolatba?
- A szinkron egy teljesen tudatos döntés volt részemről. Akkoriban sok tévéjáték készült, de úgy éreztem, ezek a kosztümös szerepek nem igazán találnának meg engem. Nem panaszkodom, hiszen azért volt néhány ilyen munkám, de nem túl sok. Mindenképp szerettem volna valami mellékfoglalkozást a színpad mellé, ezért elég formabontó módon az első főiskolai évet követő nyáron bekéredzkedtem a szinkronstúdióba tömegjelenetekhez.

- Mi volt az első komolyabb szinkronszereped?
- Az első nagy film, amiben benne voltam, a Rainer Werner Fassbinder rendezésében készült A félelem megeszi a lelket volt, amelyben egy arab bevándorlót szinkronizáltam, aki végig attól rettegett, hogy mi történik vele abban az idegen országban, ahova került. Akkoriban még mindenhol volt rendezőasszisztens, aki sokat segített. Nem volt füles, többször is megnéztünk egy-egy jelenetet, hanggal és anélkül is. Egy egészen másfajta koncentrációt igényelt a munka, mint manapság. Számomra egyébként nagyon fontos az, hogy minden szerepet másképp csináljak meg, és ne az legyen, hogy egész nap ugyanazon a hangon beszélek a stúdióban. Nekem szívügyem a szinkron. Gyerekkoromban nagyon sok tévéjáték ment, amelyekből rengeteg fiatal és már akkor nagy öregnek számító színészt ismertem meg. Az volt a hobbim, hogy megpróbáltam felismerni az egyes filmekben hallható hangokat. Ez egyébként mind a mai napig így van, azzal a különbséggel, hogy egy bizonyos kor alatt már nem ismerem a színészeket. De harmincas kor felett szinte biztos, hogy bárkiről megmondom, hogy ez az ő hangja.

- A legtöbben talán Will Smithszel azonosítanak, akit Reisenbüchler Sándortól örököltél meg. Őt könnyű szinkronizálni?
- Ez elég relatív dolog. Denzel Washingtonhoz vagy Sean Pennhez képest például könnyű, de egyébként nem feltétlenül. Van egy jó sztorim vele kapcsolatban. Nemrég költöztünk a Wekerletelepre, ahol három-négy házhoz tartozik egy közös kert. Egy alkalommal Tomival az erkélyről tisztítottuk az ereszt, és mondtam neki, hogy én lemegyek, ő pedig majd adja le a szerszámot. Erre megszólalt egy fiatal hölgy, hogy ő még mindig nem tud napirendre térni afelett, hogy Will Smith beszél a szomszédban. Mire azt feleltem, hogy az lehet, de Will Smith ilyen munkát biztosan nem végez. Egyébként nem zavar, hogy sokan vele azonosítanak, mert az mindig jó, ha az embert kötik valakihez. Vannak, akiket nála többször szinkronizáltam, de mivel ő mindig nagyszabású filmekben játszik, így őt ismerik a legtöbben. Egyébként a mai napig úgy gondolom, hogy Reisenbüchler Sanyi volt a legkiválóbb hangja Will Smithnek. Az övék egy ritka és tökéletes „találkozás” volt. De sok helyről hallottam a Men In Black kapcsán, hogy nem volt zavaró az átmenet, és nekem ennél több nem is kell. Persze vannak olyan filmjei is, amiknél nincs összehasonlítási alap, sokan pedig már eleve velem ismerték meg őt, így csak hozzám kötik.

- Említetted Denzel Washingtont. Tavaly egy elég kemény filmben, a Kényszerleszállásban láthattuk őt. Ezt mennyire volt nehéz megcsinálni?
- Nehéz volt. Denzelt - én már csak így hívom őt - nem könnyű szinkronizálni, de nagyon nagy öröm. Régebben főleg Jakab Csaba és Galambos Péter szólaltatta meg őt. Sok szinkronrendező mély hangot képzelt el hozzá. Valóban van egy egészséges rekedtség a hangjában, de egyáltalán nem olyan mély, inkább bariton hangszíne van. Aztán végül én is képbe kerültem, és azóta hárman osztozunk rajta. Azért nagyon nehéz és nagyon jó szinkronizálni őt, mert elképesztően kiszámíthatatlan a játéka. Sosem lehet előre tudni, mi lesz a következő lépése. Pontosan ettől olyan jó színész. Nála különösen fontos, hogy a képet is nézze az ember szinkronizálás közben, ne csak a szöveget. Nekem az is nagyon lényeges, hogy lássam a színész szemét. Sokan csak a gesztusokra és a szájmozgásra figyelnek, pedig szerintem az a legfontosabb, hogy ki mit közöl a szemével.

- Nemrég két, a rabszolgaság témájával foglalkozó film, a Django elszabadul és a 12 év rabszolgaság főszerepében is téged hallhattunk. Melyik tetszett jobban?
- A 12 év rabszolgaságból még csak azokat a jeleneteket láttam, amelyekben a karakterem benne volt, a Djangót viszont megnéztem, és nagyon tetszett. Az is ugyanezt a komoly témát járja körül, de sokkal humorosabb formában. Szerintem manapság érdemesebb így közelíteni ehhez a kérdéshez. Tarantino nagyon ért az ilyesmihez, és úgy megrázó a film, hogy közben nagyon szórakoztató. Ugyanakkor Chiwetel Ejiofor és Lupita Nyong’o nagyon szépen játszottak a 12 év rabszolgaságban, csodás volt a fényképezés, és mivel tudjuk, hogy ez valóban megtörtént, így igazán megrázó is volt.

- Báthory Orsival dolgoztatok A törvény nevében című sorozaton, ahol Matthew McConaughey-t szinkronizáltad, akinek egyébként nem te szoktál lenni a hangja, itt mégis remekül lekövetted őt.
- Ez a szinkron nagyon megosztotta az embereket, pont azért, mert sem ő, sem Woody Harrelson nem az állandó magyar hangját kapta. Szerintem jó döntés volt Orsitól, hogy szakított a megszokásokkal, és a karakterekhez választott hangokat. Sok jelenetet közösen vettünk fel Epres Attilával, ami nagyon sokat számított. Egyébként itt egy kicsit visszatértem a régi rendszerhez, ugyanis az HBO egy-két héttel a szinkronos változat előtt leadta feliratosan az epizódokat, és én mindig meg is néztem, hogy tudjam, mire számítsak. Szóval tartottam magamnak egy egyszemélyes színészvetítést. McConaughey egyébként most kezd igazán jó színésszé válni, és ebben a sorozatban egy teljesen más énjét mutatta meg, mint a kezdeti szépfiús szerepeiben. Egész máshogy is beszélt, és ezért volt Orsinak fontos, hogy ne egy lágyabb, magasabb fekvésű hangot kapjon. Egyébként engem is meglepett a döntése, rá is kérdeztem, és azt mondta, azért engem választott, mert a karakterben végig benne van valami rejtélyesség. Az ember érzi, hogy ez a fickó titkol valamit, de nem tudja, hogy mi az. Orsi úgy érezte, hogy én ezt vissza tudom adni. Egyébként nagyon kritikus vagyok magammal szemben, de úgy érzem, ez tényleg jól sikerült.

- Nemrég csináltátok Az Álmosvölgy legendája című sorozatot, ahol a rendőrfőnököt alakító Orlando Jonest szinkronizáltad. Gondolom, jólesik, hogy ennyi idő után is te jutottál eszébe a rendezőnek.
- Ennek az lehetett az oka, hogy utánanéztek, ki szinkronizálta őt a legtöbbször. Hasonló volt a helyzet a King és Maxwell című sorozatnál is, amin Orosz Annával dolgoztunk, és nagyon szerettem csinálni. Azzal hívott fel a gyártásvezető, hogy Árvay Zsuzsa szerint én már sokszor szinkronizáltam ezt a színészt. Amikor bementem, és megláttam őt a képernyőn, egyáltalán nem tűnt ismerősnek, pedig biztos tényleg voltam már a hangja régebben. Egyébként ez a sorozat arra a tendenciára volt példa, hogy a megrendelő is beleszól a magyar hangok kiválasztásába, és itt ő is engem kért. Orlando Jones visszatérése különben elég érdekes volt, mert leginkább az Evolúcióból emlékszem rá, ahol ő volt a vicces fickó, itt, a sorozat közegében viszont mintha nem igazán találná a helyét, és egy kicsit kilóg. Ezt persze hangban is le kell követni, de ugyanakkor a gesztusaira is oda kell figyelni, hogy hiteles legyen.

- Több rajzfilmben is hallhattunk, például a Rióban, vagy a Mackótestvérben. Szerinted ezeket könnyebb vagy nehezebb szinkronizálni?
- Szerintem nagyon nehéz. De talán azért is gondolom így, mert főleg amíg a gyerekeim kisebbek voltak, mindig ott motoszkált a fejemben, hogy ennek különösen jónak kell lennie, hiszen ők is megnézik majd. A Mackótestvért nagyon szerettük Petyával, két rénszarvast szinkronizáltunk és együtt vettük fel a jeleneteket. A megrendelő kérése volt, hogy ezeket a figurákat olyan színészek csinálják, akik összeszokott párost alkotnak, és bátran improvizálnak is, nemcsak felolvassák a szöveget. Tehát elég szabad kezet kaptunk. Így született például a „Mikor lesz már Egyébként számomra a rajzfilmeknél a Némó nyomában jelenti az etalont, különösen Zakariás Éva Szenillája. Az egy igazi mestermunka. Amikor először láttam, fel is hívtam Évát, hogy megmondjam neki, mennyire fantasztikus volt. A saját rajzfilmes munkáim közül pedig az Egyiptom hercegét emelném ki. A rajzfilmek közül egyértelműen ez van nálam az első helyen, filmek közül pedig a Kiképzés Denzel Washingtontól. Az is egy érdekes helyzet volt, mert a mozikban feliratosan ment, aztán megcsináltuk a DVD-s szinkront, majd az RTL Klub megvette a jogokat és új szinkront készítettek hozzá, amiben sajnos nem én voltam a hangja.

- A S.Ö.R. és a G.Ö.R.CS. ötlete honnan jött? Hogy álltatok össze így hárman?
- A S.Ö.R.-nek van egy eredeti változata, amit Londonban és Amerikában is játszanak. The Complete Works of William Shakespeare (Abridged) a címe, vagyis Shakespeare összes műve rövidítve. Petya látta ezt Londonban, és miután hazajött, azonnal lefoglalta az itthoni előadás és a fordítás jogait. Nem sokkal később Totya (Gáspár András - a szerk.) is járt kinn Londonban és szintén látta ezt az előadást. Itthon pedig azonnal ment be a jogvédő irodába, hogy szeretné lefoglalni. Itt tudta meg, hogy Petya már megelőzte ezzel.Ahogy említettem, vele régóta ismerjük egymást, és valószínűleg ennek köszönhető, hogy ő valami olyat látott meg bennem, amire más nem feltétlenül gondolt volna velem kapcsolatban. Nagyon bízott a humorérzékemben és az improvizációs készségemben. Engem keresett meg elsőként, a harmadik pedig Cserna Antal lett volna. Vele viszont egyeztetési problémák adódtak. Ekkor szólt Totya Petyának, hogy ő szívesen benne lenne, és így álltunk össze mi hárman. Mostanra a S.Ö.R.-nek gyakorlatilag már semmi köze nincs az eredeti darabhoz. Az tényleg arról szól, hogy különböző műfajok segítségével rövidítik Shakespeare műveit. Egyébként a Nemzeti Színházban játsszák ezt angolul. Én sem itt, sem Londonban nem láttam még, de az eredeti fordítását olvastam. Az elején Kern Andrást kértük fel konzulensnek, aki időnként benézett a próbákra, és mindig mondta, hogy igen, ez jó, szellemes, akrobatikus, vicces, de érdekel ez valakit? Ő vetette fel, hogy abból kellene kiindulnunk, hogy Közép-Európában vagyunk. Ezután jöttek az olyan ötletek, mint a rekordkísérlet, a Hamlet - Petya nagyon szeretné eljátszani, de valahányszor meghallja ezt a nevet, rosszul lesz -, és persze a jó helyre beszúrt utalások. Eleinte 1 óra 50 perc körül volt az előadás, de az évek során rengeteg improvizáció került bele, ami miatt előfordult, hogy 2 óra 20 perces volt a darab, ami nagyon hosszú. Ezután egy kicsit átalakítottuk, de sok improvizáció benne maradt, amiről ma már csak úgy tűnik, mintha improvizáció lenne. Húsz éve játsszuk, ami annak is köszönhető, hogy időről-időre mind a mai napig változik, így az sem unja, aki már hússzor-harmincszor látta.

- Ti sem unjátok?
- Nem, mert mindig történik valami. Vagy egymást lepjük meg, vagy a közönség lep meg minket. Vannak már bevált részek, amik mindig működnek, és sok olyan is, ami folyton változik. A közönség pedig talán azért is élvezi ennyire, mert kezdettől fogva az volt a cél, hogy magunkat mutassuk meg, és azt, hogy mennyi mindenre vagyunk képesek. Tudunk énekelni, rappelni, komolyak, drámaiak és viccesek lenni. A szerepeknek sincs külön neve, csak annyi, hogy Totya, Petya és Art.


- Nem fárasztó ennyi mindenre figyelni?
- De, nagyon. Le kell követni, hogy mit csinál és mond a másik, és figyelni kell a közönségre is. A másodperc törtrésze alatt kell reagálni, mert ha az ember akár két másodpercet is vár, már túl késő. Vegyünk például egy tegnapi improvizációt. Felvettem Petyát a nyakamba, és nem is kell eljátszanom, hogy nehéz, mert tényleg az. Erről azt szoktam mondani, hogy olyan vagyok, mint a Csillagok háborújában a birodalmi lépegető. Tegnap viszont ehelyett azt mondtam, hogy „húsz év, húsz kiló.” Petya pedig nagyon jó érzékkel reagált erre azzal, hogy „mint az évgyűrűk a fán”.

- A G.Ö.R.CS. hogy állt össze?
- Ha Petya itt lenne, most biztos azt mondaná, hogy egy merő görcsből. De egyébként úgy jött, hogy a rajongók egy idő után elkezdték kérdezgetni, hogy mikor lesz a S.Ö.R.-nek folytatása. Mi viszont mindig halogattuk, hiszen egy ilyen sikeres darabot továbbvinni hatalmas felelősség. Többször is születtek saját ötleteink, de egyikkel sem voltunk maradéktalanul megelégedve. Aztán Petya látott Londonban egy Bible című előadást. Egyébként már évekkel korábban mondogattuk azt a szóviccet a rajongóknak, hogy hamarosan jön majd a G.Ö.R.CS., azaz a Görögök Összes Regéi és Cselekedetei. Ez a cím aztán annyira elterjedt, hogy már nem változtathattunk rajta. Lényegében bibliai történeteket adunk elő vicces formában, de a felszín alatt komoly tartalom is van benne. A humora is sokkal komplexebb, ezért hozzám ez áll közelebb, és talán a többiekhez is.

- Mivel szoktál kikapcsolódni?
- Ahogy már említettem, nemrég költöztünk, és lett egy kis kertrészünk. Ott nagyon szeretek tenni-venni, ez mindig kikapcsol. Nemsokára lesz egy kis kerti medencénk is. Nyáron egy ideig Kőszegen leszek, ahol a Vízkereszt, vagy amit akartok című darabot próbáljuk és adjuk elő, úgyhogy nem fogok unatkozni.



Készítette: Vali és Luke


Hozzászólások:
Oldalanként
Tarnai Bence 2014.07.24 10:55:02
Nagyon tetszett ez a jó hangulatú interjú, gratulálok. Kálid Artúrnak további sikereket kívánok!

Nincs ilyen mappa: truemovies
Csiripel a csiripke

Tartalomjegyzék