Tangó a Kamarában

A délelőtti próbák igazán különleges hangulatban teltek. Az ember első alkalommal csak arra lesz figyelmes, hogy egyre több és több tárgy jelenik meg a játéktérben, majd keresztülhaladva a színpadon a lábunknál babakocsi, divatjamúlt ruhadarabok, kalitka, ócska göncök hevernek; de talán még maga Yorick is képviselteti magát. Egy sajátságos lakás (belsőtere) szolgál a cselekmény helyszínéül, amely inkább hasonlít bútorraktárra vagy padlásra. Később kiderül, inkább utóbbiról van szó.
Amikor megjelennek a színészek, és elhangzik az első párbeszéd, már nem számít sem az, hogy szinte még reggel van, sem az, hogy kint hány autó zúg el; képtelenség nem a mesterien kreált mondatokra figyelni.
Csiszár Imre, a darab rendezője kis léptékekben halad színészeivel a próbafolyamat során, aprólékosan kibontva a szálakat. Miközben körbejárják a dialógusokat, háttérmagyarázatokkal, összefüggések megvilágításával segíti színészeit. Ugyanakkor nem rág semmit a szájukba, hagyja, hogy kialakítsák a végső karaktert, amely egyáltalán nem könnyű feladat.

A dráma konfliktushelyzetének megteremtésében Arturnak, azaz Dolmány Attilának van a legnagyobb szerepe, aki többdiplomásként, látszólag éretten és nagyravágyó tervekkel tér haza a szülői házba, ahol minden úgy áll, ahogyan azelőtt. Régi bútorok, fakó ruhadarabok árulkodnak arról, hogy tényleg megállt az idő és senki sem akarja „helyre tolni azt”. A külső káosz általában a belső tükörképe.
Az első próbákon úgy tűnik, Dolmány Attila is még próbálja kiismerni a zsarnokoskodó fiút. Aki látta más előadásokban a tehetséges fiatal művészt, tudja, hogy milyen pontosan és mély átéléssel formálja meg szerepeit. Erre talán a legjobb példa a Színikritikusok Díjával is jutalmazott alakítása az Árpádházban, mely szintén a Budapesti Kamaraszínház palettáját színesíti.
Valóban így történik, mert a nyilvános főpróbán és az azt megelőző alkalommal minden mozaikdarabka a helyére kerül karaktere megformálásában.
Ez a rátalálás a drámában szereplő színészek mindegyikére igaz, és, ahogy említettem, egyáltalán nincs könnyű dolguk a hatvanas évek elején íródott Tangóval, amely jó néhány színpadra vitelt megélt már olyan színésznagyságok közreműködésével, mint Páger Antal, Gobbi Hilda és Ruttkai Éva.

A történet a nemzedékek, ideológiák, világlátások közti ellentétekre épül. Két szülő, Stomil (Bregyán Péter) és Eleonóra (Szőlőskei Tímea) büszkén élik szabados életüket, édes nosztalgiával emlegetve lázadozó fiatalságukat, amikor átgázoltak minden konvención. Szőlőskei Tímeának (Utószinkron, Herold és Maude) sokkal inkább egy kislányt kell megformálnia, labdapattogtatással és hisztis makacssággal, mintsem egy érett anyát, ugyanakkor azt is elhiteti velünk, hogy pontosan tisztában van tettei következményével. Stomil viszont kizárólag saját világában, gondolatkísérleteinek él, és tulajdonképpen nem érdekli semmi más. Artur fiuk azokat a már említett konvenciókat szeretné visszaállítani, s rendet teremteni ebben a zűrzavarban. Úgy gondolja, hogy ehhez az unokahúgával (Nagy Enikő) kötött házasság segítheti hozzá., ahol édesapja „végre begombolkozhat”, vagyis úgy kell viselkednie, öltözködnie, ahogy az az ő korában és státuszában elvárható volna. Eugénia nagymama (Tímár Éva) és Eugéniusz nagybácsi (Tordy Géza) igazán nem képesek egyik oldalra sem elvinni a generációs vitát. Eugéniusz azt a típust képviseli, aki mindig a mellé áll, akihez a „stukker” kerül. Tordy Géza zseniálisan árnyalja ezt az egyébként egyszerű embert. Tímár Éva pedig az első perctől kezdve hiteles és szellemes nagymama.
A család leginkább kívülálló tagja Edek (Varga Zoltán), a szolgáló, aki csendben várja, hogy eljöjjön az ő ideje. Akkor viszont könyörtelenül ragadja magához az irányítást a táncban.

Megoldáskísérletek
Avagy egy zsarnokság története

Hogyan lesz valaki zsarnokká? Mi az érzelmi motiváció, hogyan változik az ember jelleme, a karakter? Ezek a kérdések egy színdarab elemzésekor is felmerülnek, de ott már kész jellemeket látunk. Most megfigyelhetjük, hogyan formálódik egy ember jelleme, és mi vezérli a szereplőt, míg kialakul a gondolkodás, a cselekvés. Hogyan lehet átvészelni egy kort, melybe ugyan nem illik a figura, mégis benne kell élnie?

Adott hét ember, és hét ideológia. Adott egy kor, egy valóság. És adott ehhez hét különböző világ. Adott egy liberális, szabadgondolkozó, radikálisan szabadság- és egyéniségpárti apa, egy gyerekes és esetlen anya, egy rozoga, labilis nagybácsi, egy hóbortos, a világra fittyet hányó nagymama. A család mellett van még egy rossz életű nő és egy egyszerű, kemény férfi. Köztük egy fiú, aki ebben a környezetben nő fel, és kemény elvekre, rendszerre vágyik. Változást akar, de, ha lehet, még inkább összekuszálja ezt a káoszt azzal, hogy rendet szeretne teremteni benne.
Nem ez az első, és valószínűleg nem is az utolsó olyan mű, melyben egy, a saját korába illeszkedni nem képes ember a főszereplő. Mégis, máshogy érint ez a darab. Talán, mert személyesebb, mert a maga szürrealisztikus voltában közelebb érezzük a kérdéseket, vagy, mert a főhős nem egy kész jellem, hanem egy merő próbálkozás, akarat, még csak formálódó személyiség. Vagy lehet, hogy az ok a korunkba való erős áthallás is. A változást elindítani, tudjuk, nem könnyű, és akkor még végig is kell vinni. A Tangó egy fiú története, aki a posztmodern világban szilárd értékekre, rendre vágyik. Ám elnézve a családját, nagy fába vágja a fejszéjét. A központi kérdés rendkívül összetett, egy része, talán összefoglalható úgy: van-e még visszaút a teljes liberalizmus okozta zűrzavarból? Számítanak-e még a régi, megbízható értékek, mint a tisztesség, a tisztelet, az önmegtartóztatás, az illem. De a változás soha sem egyszerű. Akik látták a darabot, valószínűleg tisztában vannak az itt megjelenő különböző ideológiákkal, akik nem, azok számára nem lőjük le a poént. Mindenesetre meg kell jegyeznem, a darab elég sokrétű, nem elég egyszer megnézni, nem merül ki a „happy end”- ben.

A Tangó szimbolikája elképesztően erős és átható. Minden szó, minden gesztus, minden díszletelem és jelmezfoszlány jelentéssel bír. Egyetlen fölösleges építőkocka sincs. Amit a színész a száján kiejt, amit tesz, mind összhangban van a díszlettel, jelmezekkel, és azok egymással. A lengyel származású drámaíró, Slawomir Mrozek minden mondata magában rejti az egészet – a szituációt, a jellemet, az identitást és a konfliktust. Egy egyszerűnek tűnő, de beszédes mondat az – „A molyok a padlásról valók.” -, amire minden szereplő elkomorodik, és nem bánja többé a molyok jelenlétét.

A szimbolika az első másodperctől hat: egy kaotikus padlást látunk, ahol gyakorlatilag az elképzelhető legkülönfélébb tárgyak találhatóak meg egymás hegyén-hátán. Ha a falakra pillantunk, látunk szocreáltól kezdve hippi plakáton át tájképet, mindenféle kort és ideológiát. Az egészből, jól látjuk, csak a rend hiányzik. Ahogy végignézünk a díszleten, értjük már, miért és mit akar Artur. A jelmezeket látva pedig szinte azonnal, típusszerűen felismerjük az egyes figurákat, szavaikból pedig tudjuk, milyen elvet képviselnek. Már látjuk a kontrasztot Artur és közöttük.
Ha a dráma ismertetőjét elolvassuk, rögtön világossá válik, milyen nehéz feladata van a színészeknek egy ilyen darabban, ahol nem elég eljátszaniuk azt, hogy szeretnek valakit, de azt is hozzá kell tenniük, hogy a szerelem egy nagyobb érdek szolgálatában áll, hogy olyan vágy hajtja, ami nem törhet ki, hogy mit remél a szerelemtől, miért, és mindezt akár egyetlen mondatban is megmutatni.

Ha egy szereplő nem ért akár egyetlen összefüggést, a darab borulhat. Így a rendezés és a próbafolyamat fő tevékenysége az értelmezés volt. Nem egy hagyományos rendezési aktus történt. A rendező mondatról mondatra, jelenetről jelenetre vette végig, hogyan illeszkedik a dolog a szituációba, az ideológiák közé, mit jelent, mi a mögöttes jelentés. Egy harcot a minden mindegyért. Nagy szerepe van a rendezőnek abban, hogy a nézőnek a lehető legtöbb átjöjjön. Nem véletlen, hogy Csiszár Imre (Hazatérés, III. Richárd – Pécsi Nemzeti Színház) maga kívánt foglalkozni a díszlettel is, melynek oly nagy szerepe van a darabban. A padlás káosza ugyanis eltűnik a második felvonásra, ahogy a káosz formális renddé törik meg Artur zsarnoksága folytán.

A nyilvános főpróbán egészen rendkívüli élményt jelentett figyelni, ahogy a díszletépítők – ez esetben rombolók – egyik pillanatról a másikra csupaszítják le a színteret, hogy a szünetről visszatérő közönség értetlenül keresse a babakocsit, az üres kalitkát és a színes plakátokat.
Valószínűleg ahány néző, annyi megoldás. A szimbólumok tömkelegéből mindenki mást és mást vesz észre. A jelképes aktusok sokaságára talán fel sem figyelünk. Így lehetetlen kimondani, miről szól a darab, a mostról is a múltról is. Szól talán egy jövőről. Szól egy családról, egy emberről, elvekről, kérdésekről, válaszkeresésekről. Szól félelmekről, lehetőségekről. Szól rólunk, miközben valahol messze rajtunk túl játszódik. Olyan dolgokról, amelyekre van ráhatásunk és olyanokról is, amelyet nem befolyásolhatunk.

A Tangó valóban nem egy könnyed előadás. De, ha valaki kibontja és megpróbálja megérteni, észrevenni, hogy milyen elképesztően mai, mennyire rólunk szól, akkor különleges élményben lesz része. Csiszár Imre, Tordy Géza, Dolmány Attila, Tímár Éva, Szőlőskei Tímea, Bregyán Péter, Nagy Enikő és Varga Zoltán próbáról próbára küzdött mindezért.

Csatlakozzanak minél többen a „szabad tánchoz”, vár a Tangó!

H. Réka és Be Bo