Iskolázatlan iskolák

Azok, akik lényegében ebből élnek azt mondják, hogy ez csak pénzkereset és nem hivatás. Amikor mégis szóba kerül ez a fajta megnevezés, akkor a különböző tanfolyamokról kikerülőket szokták vele illetni. Ám őket nem lehet – a hagyományos értelemben vett – színésznek nevezni. Pedig a jól képzett szakemberekre szüksége lehetne a szakmának.

Hangalámondásoknál, narrációnál nem mindig nagy színészre, hanem tisztán és érthetően beszélő hangra van szüksége egy rendezőnek. Itt sem a színészi játék, sem a szinkronitás nem létfontosságú, így a feladat könnyebben végrehajtható. Ráadásul egy ilyen munkánál kevesebbet fizetnek, mint egy komolyabb főszerep szinkronizálásánál. Így sok esetben a rendező által kiszemelt színész nem tartja, sem összegben, sem művészi szempontból fontosnak a felkérését, és nem vállalja el a felkínált munkát. A gyártásvezető ebben az esetben vagy többet ígér vagy egy gyengébb képességű tehetséget hív dolgozni, amely esetleg az alkotás kárára is válhat.
És, itt felmerül egy újabb kérdés! Szükség van-e a szinkronban megszólalók képzésére?

Mindenképpen! Viszont ma még csak a perifériára került szinkronosok gondolnak arra, hogy ezzel a ma egyre divatosabbnak tűnő fogalommal dagadtra keressék magukat. Stúdióval nem rendelkező, a szakmát régen gyakorolt, s ma már nem az elitbe tartozók igyekeznek magukat a felszínen tartani. Így az egész nem ér egy fabatkát sem. Sokan azt hiszik, hogy csak egy stúdió kell hozzá, és már minden meg is van oldva. Ez részben igaz, hiszen technikai felszereltség nélkül nem lehet a tudnivalókat begyakorolni. Ám a sikerhez kell a stúdió vezetősége is, aki a befejezést követően hajlandó tovább is foglalkoztatni a végzetteket. Emellett persze elengedhetetlenül fontos, hogy olyan tanárok oktassanak, akik naponta gyakorolják a szakmát, akár színészként, akár más beosztásban, hiszen ahogy fejlődik a technika, úgy gyorsul a munkatempója, és úgy változnak a megszólalókkal szembeni követelmények. (Régen egy filmet hetekig, ma ha kell néhány óra alatt elkészítenek.) A tanrendet úgy kell kialakítani, hogy csak és kizárólag a szinkronizálással kapcsolatos feladatokra összpontosítsanak.

A jelenlegi iskolákban emellett egy rakás másféle tudnivalóval is szolgálnak. Ezek mind hasznos dolgok, ha a jelölt a színművészeti színészszakán képzi magát. Azzal sincs semmi bajom, ha valaki egy ilyen iskolában vállal munkát, mert tanítóskodni nem rossz dolog. Viszont a jelentkezőkkel szembeni visszaélésnek tartom, ha valaki pusztán a pénzkereset miatt fogad el egy ilyen felkérést. Lassan el kellene jutnunk oda, hogy egy feladatot csak akkor vállaljunk el, ha úgy érezzük, tisztességgel meg tudunk annak felelni.

Vajon, miért nem próbálnak ilyen iskolát létrehozni azok, akik igazán benne vannak a szinkronszakmában? Talán azért, mert az igazi tehetségekkel, és az önjelölt hangokkal így is telítve van a piac. S, persze azért, mert ők inkább dolgoznak, és nem foglalkoznak a kérdéssel. Ahol valós hiány lehet, és folyamatos utánpótlásra van szükség, az a különböző korú gyerekhangok. Ám ezeket eddig is megtalálták, és valószínűleg ezután sem lesz másképpen. A különböző szinitanodák folyamatosan képzik a szerepelni vágyó gyerekeket, s rajtuk kívül is akad rengeteg olyan szülő, akik előszeretettel menedzselik kedvencüket. Ráadásul a szakmában már régóta dolgozó számos gyerek rokona került a szinkronstúdiókba.

Úgy gondolom, hogy a szinkronizálni vágyókat, legyenek bármilyen korúak, előképzés, és főleg megfelelő mennyiségű gyakorlás nélkül ne lehessen mikrofon mögé engedni. Ráadásul az ilyen irányú oktatás ötlete sem új keletű. A kezdet kezdetén, az ötvenes években, egy Gudkov nevű szovjet szinkronrendező esztendőket töltött nálunk, hogy a szinkronizálás alapjait megtanítsa a magyar munkaerőknek. Őt aztán számosan követték a nagy testvér országból addig, míg a magyarok alaposan meg nem tanulták a fortélyokat. Aztán már ők tanították az újonc színészjelölteket. A hetvenes évekig a színművészeti főiskolán Vas János vezetésével folyt szinkronoktatás. A legjobbnak számító, és a kezdetek óta rendezőként dolgozó szakember irányításával folyamatos gyakorlati képzés folyt. Vagyis a főiskolások a színház és filmtanulmányok mellett rendszeresen feljártak a Pannónia Szinkronstúdióba dolgozni.

Először csak az úgynevezett tömegjelenetekben kaptak lehetőséget. Itt nagyon nem ronthattak el semmit, a hangjuk önállóan nem igen hallatszódott, viszont a technikát megtanulhatták. Szokni kezdték a stúdiók hangulatát, az ott elvárt hozzáállást. Amikor már jól tudtak tömegben kiabálni, kaphattak 1-2 szavas vagy mondatos szerepeket. Színészileg ez még mindig nem jelentett kihívást, viszont már reagálniuk kellett a partner megszólalásaira. Sok színész emlékszik arra a gyomorgörcsre, amit az akkori kor legnagyobbjai mellett állva éreztek, amikor mindenféle gyakorlat nélkül kellett a szövegüket prezentálni. A nagyok közül voltak olyanok, akik nem nagyon bírták a bénázást, amitől a kezdők csak még jobban begörcsöltek. Ám akadtak nagylelkű színésznagyságok is, akik szívesen tanították az újoncokat.

Persze az akkori időszak legnagyobbjai között sem volt mindenki alkalmas arra, hogy mikrofon elé álljon. (Hallotta-e például valaki Gobbi Hildát egy külföldi film magyarváltozatában?) Nehéz egyszerre a ritmust tartani, figyelni az eredeti megszólalóra, és kellő átéléssel alámondani a magyarszöveget. Viszont, amelyik színész képes és hajlandó volt megtanulni a szakmát az, folyamatosan jelen volt a magyar lakásokban. (Emlékezhetünk Páger Antal Lawrence Olivier szinkronjára, vagy Szabó Gyula, Mádi Szabó Gábor, Gábor Miklós magyarhangjaira.) Ők nemcsak a pénzkeresetért, hanem esetenként a művészi munka szépségéért is vállaltak feladatot.

A kilencvenes évek végéig nem is merült fel az iskolanyitás ötlete, mert mindenki elvolt a maga bajával. Aztán néhány éve felbukkant egy vállalkozás, amely az Első Magyar Szinkroniskola nevet vette fel. A képzést sikerült egy egész tanévre széthúzniuk, amire szükség is volt, mivel az iskola vezetőjének ez az egy megélhetési forrása maradt. Hirdetését úgy adta fel, hogy a sikeres vizsgázóknak munkalehetőséget is biztosít. Egy csomó olyan elméleti maszlagot is a jelentkezőkre tukmált, amelyeknek ugyan lehet hasznát venni, de nem a szinkronizálás oktatásánál. Viszont elég sok időt el lehet velük tölteni, amíg a tényleges gyakorlati oktatásba bele nem kezdenek. Az azóta alakult vállalkozások hasonló tematikákat követnek. Mivel a stúdióban töltendő idő a legdrágább része az egész „oktatási folyamatnak”, ezért a tanrendeket igyekeznek úgy kialakítani, hogy ebből legyen a legkevesebb. Pedig ez lenne a legfontosabb rész!

A piacon jelenleg barbárkodó 4-5 társaság a pénzkereseten túl nem nagyon akar többet elérni. Az utóbbi néhány évben a falaik közül kikerültek legtöbbje egyáltalán nem kapott semmilyen munkát a szinkronon belül. Akiknek valamilyen hihetetlen szerencsével mégis sikerült lehetőséghez jutniuk, azok sem értek el nagy sikereket. Ha komoly szerephez akarnak jutni, akkor el kell fogadniuk azokat a másod-harmad vonalbeli stúdiókat, amelyek mindenféle igényesség nélkül kilószámra ontják a magyarváltozatokat. A komolyabb cégeknél viszont – felkészületlenségük és tapasztalatlanságuk miatt – nem kapnak 1-2 mondatnál nagyobb munkát. Persze nem baj, hogy mondjuk nem Johnny Deppet szinkronizáltatják velük, de minden filmben akadnak olyan szereplők, akik valamiért fontosak a történet szempontjából, de a szövegük nem olyan sok, hogy egy „nagymenőnek” megérné a munkát elvállalni.

Új fogalomként jelent meg a „szinkrongyártási-szakalmazott” kifejezés, ami szerintem az emberi lelemény csúcsa, bár az emberi kreativitás létrehozhat ennél vadabb meghatározásokat is. A kifejezést megalkotó iskola cégjegyzésében valahol az egyebekben szerepel az oktatás lehetősége is. Az érdeklődők emellett akár könyvelést is tanulhatnak. A tanfolyamon tanárként szereplők között akad jónevű szinkronrendező, vagy olyan színész is, aki kiváló a színházban és filmen, viszont a mikrofon mögött eddig nem jeleskedett.
Szóval, úgy vélem a helyzet szinkroniskolák terén sem javult. Bár egy-egy jelentkezőtől többszázezer forintot is elkérnek egy tanfolyamért, annyi pénzt mégsem mernek lenyúlni, hogy egy minimális méretű stúdiót felépítsenek. Pedig, ha a jelenleg működő vállalkozások összefognának, és együttesen építenének egy közös, de kicsi tanulóstúdiót még igazi haszna is lehetne a tevékenységüknek. A szerepelni vágyók továbbra is keresik a lehetőségeket. Akiket nem vesznek fel a színművészetire, azok megpróbálkoznak tanodákkal, ám ha ott sem kellenek, akkor még mindig előttük van a „szinkronszínész-képző” iskolák valamelyike is. A szakbarbárok pedig mindenféle gátlás nélkül igyekeznek ezt kihasználni….