Politikán innen és túl

Ezen a pénteken viszont még a Shure stúdióban zajlik a próba. A néző és a színtér fél órával a kezdés előtt szinte teljesen üres – csak Iglódi István, a darab rendezője egyeztet a hangért felelős technikusokkal -, ám a büfében már gyülekeznek a színészek.

A Budapesti Kamaraszínház egy másik májusi bemutatójának (Molnár Ferenc: Liliom) művészei a bejárat előtt beszélgetnek az Utószinkron béli kollégákkal. Mindkét előadást nagy várakozás előzi meg, ám a Liliomot egy héttel korábban, 16-án láthatja a nagyközönség.

A második felvonás végjátékával indul a munka. Újra a szinkronstúdióban vagyunk, mint a kezdő jelenetnél: Szélyes Imre, Kertész Péter és Kaszás Mihály tréfálkozva cserélnek tapasztalatokat az orosz előadásról, szórakozottan anegdotáznak. Ha valaki esetleg olvasta az írónő, Dallos Szilvia a szinkronizálás történetéről írt kiváló könyvét, annak rögtön eszébe is ötölhet két történet az éjszakai szinkronról és arról, hogy mit fizet az a „bűnös”, aki elkésik a felvételről. Közben megérkezik Szalóki is, akit ez alkalommal a minden helyzetet megoldó asszisztens és ügyelő, Kákonyi Éva helyettesít. Ennek az az oka, hogy a dramaturg szerepét időközben Varga Zoltántól a szinkron kedvelők számára kedves ismerős, Czvetkó Sándor vette át. A következő héten már ő is csatlakozni fog az alkotófolyamathoz.
A dráma végkifejletéről annyit azért elárulhatok, hogy meglepő és roppant elgondolkodtató; engem teljesen kizökkentett a reggeli bágyadtságból.

Egy röpke „ciginyi” szünet után ismét az első felvonásba cseppenünk.

A kitartó gyakorlás rányomja bélyegét a próbákra, mert a jelenetek gördülékenyen követik egymást, és rendezői instrukcióra is egyre kevésbé van szükség.

Miként arról már az előzőekben többször szó esett, az UTÓSZINKRON története mélyen az 50-es évek politikai környezetébe van ágyazva, „az ideológia szelleme járja át”: egy fajta görbe tükröt állít a rendszer elé – bár ahogy a Tanú című filmnél, itt is ennél azért többről van szó. A karikatúra szerű ábrázolás számtalan fergeteges helyzetkomikumot szül. De a legtöbb karakter eleve maga komikus; az egyik közülük Dudkova elvtársnő (Ceszárszkaja Maja). A Pannónia Filmstúdióban akkoriban javarészt szovjet filmeket szinkronizáltak, és a sok nyelvtörő név nem kevés gondot okozott a magyar színészeknek. Dudkova elvtársnő pedig pont azért van jelen, hogy az orosz szavak rengetegében vezesse a művészeket. Mondanom sem kell, olykor-olykor túl is lépi a hatáskörét…
A darabból az is kiderül, hogy miféle nehézségekbe ütközik az, aki a politikai vezérek portréit egy ugyanazon falon szeretné elhelyezni, és, hogy mit tehet ennek érdekébe egy hentes.

Bank Tamás formálja meg azt – az előző cikkben is említett – a párt szemszögéből ideális kisembert, aki egyik pillanatról a másikra olvasztárból színésszé avanzsál.

– Te vagy maga Sztálin magyar hangja. Milyen ez a szerep számodra?

-Nekem is újdonságot jelentett. Ő egy Bencze Imre nevezetű úriember, aki a darab szerint nem színész, hanem egy öntödében dolgozó munkás, aki elvállalja, hogy ő lesz Sztálin magyar hangja. Épp egy hozzá hasonló laikust keresnek.

– Miben rejlik a figura humorossága?

– Mindig humoros, amikor egy hozzá hasonló civil kerül a színészek közé. Minden normális ember számára furcsa lenne ez a környezet, ám neki teljesen természetes
Aki majd megnézi az előadást, látni fogja, hogy folyamatosan vannak ötletei, újít, és azt gondolja, hogy a szinkronban is sok mindent fel tud találni. Akit érdekelnek a találmányai, az mindenképpen jöjjön el.

– Milyen fogadtatásra számítasz?

– Ezt ilyenkor még nem lehet tudni. Akkor fog kiderülni, amikor az első nézők beülnek a főpróba héten a színházba. A reakciók mindig jelzik nekünk, hogy jó felé tart-e a darab, hogy a poénokat veszik-e vagy sem, azokra már tudni fogunk építkezni.

– Hogy tetszik neked az Utószinkron?

– Nekem alapvetően minden színdarab tetszik, ahogyan ez is. Azt gondolom, ha egy előadás színészileg jól meg van oldva, jó a rendezés – a mi esetünkben Iglódi Tanár Úr nagyon jó rendező, nagyon szeretjük -, akkor érdekes dolog születhet belőle, sikeres lehet.

Aki jegyet vált egy színdarabra, nem mindig gondol arra, hogy mennyi energia, pici apróság kell ahhoz, hogy végül egy komédia, tragédia vagy épp tragikomédia elnyerhesse végső formáját, és elgondolkodtasson, tanítson, megdöbbentsen, vagy egyszerűen csak szórakoztasson. Ahogy közeledik a bemutató napja, úgy kerülnek egyre inkább helyükre a dolgok, hogy végül a darab elnyerje majd a közönség tetszését….