google.com, pub-1125228124325636, DIRECT, f08c47fec0942fa0
 

„Anyád helyett ejnye”

Különleges előadás készülődik a nézők elé lépni. A "láthatatlan" szakma egyik legjelesebb képviselője, Dallos Szilvia öntötte írásba gondolatait a Magyar Szinkronról. Sorai a Tivoli Színházban kellnek életre május 22-én. A Magyarszinkron.hu kis csapata már az első próbákon ott volt, majd tovább jártuk a stúdiók világát. Az UTÓSZINKRON próbái közben lázasan folytatódtak….

A szürke, esős csütörtöki nap a kávéillatú előtérben gyülekező színészek lelkesedését nem veheti el attól, hogy tovább csiszolódjon az előadás, a Magyarszinkron.hu újságírójáét, pedig attól hogy bepillantást engedjen a színházi munka kulisszái mögé.

Ezúttal ismét az első felvonás szinkronstúdióbéli jelenetével indul a próba. Az egyik színész hiányzik, de a jó asszisztens mindent megold és, ha kell búgóhangú férfiszínész bőrébe bújik – legalább is a szövegpéldánya mögött.

Bár díszlet még nincs, mindenki pontosan tudja, hogy a helyszín a Pannónia Filmstúdió, ahol épp egy hosszúra nyúlt tekercsfelvétele zajlik. Annak ellenére, hogy immáron nem először hallom a remekbe szabott poénokat, képtelen vagyok megállni, hogy végig ne kacagjam ezt a jelenetet – és tulajdonképpen az egész előadást -, mert az egyre inkább kikristályosodó színészi játékkal párosulva minduntalan mosolyt csalnak az ember arcára. A leginkább talán Szélyes Imre karakterének, Szőke színművésznek van lehetősége sziporkázni.

Ő az, akinek mindenhez van valami megjegyzése, aki nem átalkodik a nyelvére venni még a rendszert sem, látszólag nem fél semmitől, mégis ezek a jellemvonásai teszik az egyik legszerethetőbb szereplővé. Hiába, hajlamosak vagyunk a véleményét nyíltan vállaló lázadóval együttérezni.

– Miben különbözik Szőke a többiektől?

– Egy szabadszájú szabadgondolkodó. Az a különös értelmiségi, akit mindig megtépázott a sors, akit a közösség megpróbál kivetni magából. Igazán szellemes embernek érzem.

– Valóban kinyilváníthatta akkoriban ilyen nyíltan a véleményét egy színész?

– Nem hiszem. Ha gyerekként is, de végigéltem ezt a korszakot, és ilyesmiért, amiket ez az ember itt kimond, nagyon gyorsan börtön járt. Kicsit nyugodtabban vagyunk már 2009-ben, és meg merjük engedni magunknak, hogy csak mosolyogva emlékezzünk erre a nagyon kemény időszakra.

– Mi a véleménye magáról a drámáról?

– Kicsit belterjesnek érzem abban az értelemben, hogy egy olyan munkáról van benne szó, amit a nagyközönség nem ismer. Ez persze lehet jó is, mert rácsodálkozik arra a világra, amely számára zárt kapukat jelent.

A humora nagyon kedves. Ugyanakkor a vége szépen belefonódik az 50-es évek történéseibe.
Iglódi Tanár Úr közben türelmesen instruál. A szövegkönyvek is eltűnnedeznek a kezekből, alkalomról alkalomra fejlődik az előadás, egyre színesebb lesz, hogy a május végi bemutatóra a legjobb formáját hozhassa.

Az első felvonás egyik legbravúrosabb jelenete az a dramaturg (Varga Zoltán) és Sas elvtársnő (Nyertes Zsuzsa) között zajló szócsata, melynek az a végső tanulsága, hogy a politika még a madarakat sem kíméli. Ám az ellentétek vonzzák egymást meggondolás alapján a romantikus szál sem maradhat ki a darabból, mert Sas, noha folyton rendre utasítja a fiatal fordítót, azt is egyértelművé teszi, hogy kifejezetten érdeklődik a férfi iránta. És, ha már romantika, az intrika is helyet kap. A világért sem szeretnék mindent elárulni a kíváncsi közönségnek, de a háromszög harmadik szereplője Márta, a szinkronasszisztens, Ő az a bizonyos asszisztens, akinek egyik elhíresült mondását azóta is gyakran idézzük: „A lehetetlent azonnal megoldom, a csodákra még kicsit várni kell.”

Mártát Szőlőskei Tímea alakítja, aki szintén itt, a Budapesti Kamaraszínházban játsza a hírhedt nővért a Fekete angyal című előadásban.

– A jelmeztervező terveit elnézve Márta egy amolyan penészvirág típusú nőnek tűnik: szemüveggel, kontyosan, kiskosztümben. Csak a munkájának él, de közben szerelmes Szalókiba. Mellette pedig ott van Nyertes Zsuzsa karaktere aki egy hihetetlenül dekoratív, gyönyörű nőt alakít. Azt gondoltam, hogy ez a két pórus majd egyszer csak megvívja a maga csatáját. De, ahogy láttam, a rendező úr teljesen mást akar. Igazából most fogok kialakulni. Az biztos, hogy szereti a munkáját, az az élete, hogy a színészeket irányítgatja.

– Hozzád mennyire áll közel a szinkron világa?

– Én nagyon keveset szinkronizálok. Azt gondolom, hogy most már ez is egy nagyon zárt kör lett Attól, hogy borzasztóan felgyorsult a világ és a munkatempó az, ami fontos, az egész gyakorlat kérdésévé vált. Rögtön föl kell mondani a szöveget, nincs lehetőség próbára. Így szerintem azok mennek többet szinkronizálni, akik ezt már háttal, becsukott szemmel is tudják.

– Milyen fogadtatásra számítasz?

– Nagyon az elején járunk, és ugyanúgy, mit a Fekete angyal kapcsán, nem tudom megjósolni mennyire érdekli az embereket majd a téma, az 50-es évek. Egy kicsit a Tanú című filmre hajaz a történet egyébként.

– Mi a meglátásod arról, hogy ebbe a szinkronos, színházi közegbe helyezte Dallos Szilvia a történetét?

– Ez leginkább az írónő tapasztalatai miatt lehet így. Sáfár Anikó, aki játszik a darabban, fiatal lány korában valóban ahhoz a színész csapathoz tartozott, akik abban az időben csak szinkronizáltak, az orosz filmeken munkálkodtak. Majd hírtelen eltűntek az ilyen alkotások, egyre több magyar film született, és ez a szinkrontársulat is megszűnt. Most már inkább nagyon jó színpadi színészek vannak, akik szinkronizálnak is.

A stúdiójelenetet Haás Vander Péter „Pedig már majdnem felvettünk egy tekercset” mondata zárja. Ma már elképzelhetetlen lenne, hogy olyan sok időt fordítsanak egyetlen részletre, mint a drámában. Közben megszólal egy mobiltelefon, de ez úttal megbocsátható, mert maga a történet szerzője, Dallos Szilvia telefonál.

A szünet után már a második felvonás kerül terítékre, ahol újabb szereplők jelennek meg a színen. Egyre többen állnak a színpadon, és a nézőtéren is színészek várakoznak a helyzetbe kerülésükre. A hangulat is egyre emelkedettebb, és az ember már-már azt is elfelejti, hogy egy próbát néz és nem egy baráti kör kreatív játékának lehet szemtanúja.

Az abszurd helyzet szerint a magyar színészek azt a magasról érkezett megbízást kapják, hogy élőben szinkronizáljanak egy orosz előadást, ahol a szovjet kollégák játszanak és tátognak, míg a mieink megszólaltatják őket magyarul. Az orosz színészek között több fiatal van (egyikük most végez a Színház- és Filmművészeti Egyetemen), de olyan művészek is, mint Valkay Pál és Sáfár Anikó.
Az orosz és a magyar színész még együtt mondja a szöveget, de a rendező úr kiköti, hogy a legközelebbi alkalomra meglesz az orosz tátogás is.

A szövegfordító a második részben is a hatalom áldozatává válik. Körtvélyessy Zsolt formálja meg a párt emberét, aki azért van jelen, hogy gondoskodjon róla, hogy egyetlen parányi részlet se ütközhessen az ideológiával. Erőteljes, határozott hangja betölti a nézőteret, ahogy Szalókival kiabál. A dramaturg megkapja az utasítást, hogy alakítsa olyanra a mondatait, amelyek mellőzik a közönséges kifejezéseket (szellemes párbeszéd!). A színészek közül többen a valóságban is a szövegkönyv segítségére sietnek, jobbnál jobb javaslatokkal arra vonatkozóan, hogy melyik kifejezést mire cseréljék, így lesz „anyád” helyett „ejnye”.

Az orosz színmű egyben maga is erős kifigurázó hatással bír, így az írónő jóvoltából a karikatúra karikatúráját láthatjuk. Hogy csak egyetlen példát említsek, maga Sztálin is feltűnik. Azt mondanom sem kell, hogy őt nem szinkronizálhatja akárki; a magyar hangja csak is egy kis ember – esetében egy olvasztár – lehet, aki játékával nem kerekedik a Szovjetunió első embere elé. A vezért egyébként Tóth Titusz előadásában láthatjuk Bár kellékek még nagyrészt nincsenek, Sztálin híres pipája mégis előkerül, ami a lelkes és hozzáértő munkásból lett színész minden áron szinkronizálni akar – igen, a pipát (Bank Tamás).

Az utolsó szünetben az előadásban szereplő három sokat tapasztalt színművész eszmecseréjének lehettem fültanúja. Komoly és tiszteletre méltó színházi pálya áll mögöttük. És, ahogy a darabban Szilágyi Zsuzsa mondja: „korok jönnek, korok mennek” – de a hozzájuk hasonló tehetséges művészek a helyükön maradnak.

Még egyszer elpróbálják a második felvonás első néhány jelenetét. Már Iglódi Istvánnak is kevesebbet kell beleszólnia – nyílván mindenki igyekszik haza. A végén még egy gyors egyeztetés a másnapi próbáról, majd szétszélednek a színészek. 

A munka folytatódik tovább…

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Next Post

A Hónap Hangja 2009 áprilisában

csü máj 7 , 2009
<strong>GÁSPÁR ANDRÁS</strong>