Mi a helyzet mostanában a színházban? Próbálsz valamit a Katona Józsefben?
Nagy Ervin: Nem próbálok most semmit, és nem csak azért mert májusban már lement a színház két utolsó premierje, hanem mert én egy évben csak egy új bemutatót vállalok, ami idén a Platonov volt a Kamrában. Nekem ez a természetes, ugyanis a munka mellett szeretek élni is, viszont azt az egy darabot, amit bevállalok, így olyan lelkesedéssel és alázattal tudom csinálni, amit elvárok önmagamtól. Nem vagyok az a színészfajta, aki imád állandóan a színházban lenni, munkahelyként és művészeti ágként tekintek rá. Nem szabad túlzásba vinni. Van az ember életében egy időszak pályakezdőként, amikor érdemes állandóan ott lenni, később viszont szerintem fontos olyan elfoglaltságokat keresni egy színésznek, ami a visszatöltődést szolgálja.
Akkor ezek szerint nem gondolkozol a változáson, vagy újabb darabokon…
N.E.: A Katonán kívül máshol nem is játszom, a kereskedelmi színházakkal lassan már öt éve felhagytam. Cserébe rengeteget forgatok, készül a Tanár című sorozat harmadik évada is, amit a színház tolerál. Ez egy kiváló együttműködés közöttünk. Szerencsére ez az egyezség úgy néz ki még jó darabig érintetlen marad, mivel az Rtl Klubbal nemrég hoztunk tető alá egy megállapodást, aminek értelmében ők előre jelzik majd, hogy melyik kollégákkal szeretnének együtt dolgozni a jövőben, így a színháznak lehetősége van arra, hogy erre megfelelően és időben reagálhasson. Nagyon fontos, hogy forgathassunk is a színházi munkáink mellett,
Magyarországon ugyanis a színházi fizetésből nem igazán lehet megélni.
Ez nagyon érdekes! De ezek szerint neked még a nehézségek ellenére is sikerült megtalálnod az egyensúlyt a munkád és a magánéleted között…
N. E.: Igen, de én nem is vállalnám másképp. Az ember egy idő után szereti kialakítani a saját kereteit és én megküzdöttem azért, hogy ezt megengedhessem magamnak. Azzal tudok együtt dolgozni, aki a privát életemet is tiszteletben tartja. Ez ilyen egyszerű.
Ez lehetne akár egy tanács is másoknak? A karrier és a privát élet megosztása ugyanis elég sok embernek okoz gondot a mindennapokban.
N.E.: Nincs sajnos mindenki olyan helyzetben, hogy ilyen dealeket köthessen, dőreség lenne erre általánosságban sarkallni az embereket. Azt mondom inkább az, hogy nem szabad kizárólag egy lábon állva eltemetkezni a munkában, és minden mást félredobni.
Szerintem arra minden ember képes lehet, hogy úgy alakítsa az életét, hogy több ideje jusson a privát dolgaira.
Ez a jótanács igazából szorosan összefügghet azzal a kiemelten fontos feltöltődéssel, amit korábban említettél?
N.E.: Így van, a kiegyensúlyozottság és a hosszú távú sikeresség szempontjából nagyon fontos a visszatöltekezés. Ezen még a nagyon ismert és jól menő színészek is félre szoktak csúszni.
Az ember ugyanis nem úgy lesz rosszabb és rosszabb, hogy annak tudatában van.
Először elkezd nagyon apránként hasonló szerepeket vállalni, ugyanis nem tud honnan meríteni, saját magára pedig nincs rálátása. Eltelik pár év, és egyszer csak arra lesz figyelmes, hogy már nem úgy megy a szekér. Nem azért, mert nem csinálja teljes intenzitással, hanem mert elfelejtett közben pihenni.
A mi pályánkon sok esetben brutálisan kemény szellemi és lelki munkát végzünk, amiről sokszor megfeledkezünk, ugyanis ez más típusú fáradtságot eredményez mint a fizikai feladatok. Skandináviában például három-négy év munka után, kötelezően elmennek egy év szabadságra, mert bennük már kialakult a rekreációra való tudatosság. Bennünk ez még nincs meg annyira. Persze a lehetőségeink is mások.
Mit gondolsz ezt a közgondolkodásba kellene jobban beágyazni?
N.E.: Részben igen. De ez más szakmáknál is megvan, a színészek mellett például a tanárok, és az orvosok is olyan típusú munkát végeznek, ami nagyon komoly lelki megterheléssel jár. Sajnos szellemiség és anyagi megbecsültség tekintetében is nagyon messze járunk az előbb említett skandinávoktól. Jelenleg még a „rabszolgatartás” gondolata sem teljesen testidegen…
Mit értesz pontosan ez alatt?
N.E.: Nos, az elmúlt 30 évben, a szinkron berkein belül kialakult egy modern rabszolgaság, én pedig az ez ellen való tiltakozásnak egyértelműen élharcosa szeretnék lenni.
Bátran üzenem a rabszolgatartóknak, hogy készüljenek, mert itt háború készül, nem harc.
Amit itt most a Szidosz Szinkron Alapszervezettel készülünk elindítani, az igencsak fel fogja bolygatni az állóvizet és reményeink szerint átrendezi majd a piaci viszonyokat. Elegünk van abból, hogy manapság is ugyanazokért az összegekért járunk be dolgozni, mint 30 évvel ezelőtt. De nem is ez a fő indíttatásom a dologban,
amit én szeretnék, az az, hogy a fiatal generáció úgy nőjön fel, hogy a magyar szinkron még mindig világhírűnek és világszinvonalúnak számít és a munkájáért mindenki azt a megbecsülést kapja, ami igazságosan járna neki. Anyagilag is.
Ez alatt persze főleg azokat a produkciókat értem, ahol komoly művészi többletet kell előállítani, mint egy mozinál vagy igényesebb sorozatnál. Ahol már hallatszik, ha valaki gyenge…
Tehát a megbecsülés mértéke amin igazából változtatni szeretnétek?
N.E: Igen és nem csak szeretnénk, de mindent meg is teszünk majd, hogy ezt elérjük! Nyugati mintára,
szétválasztjuk a munkadíjat és a jogdíjat. Mert a szinkronizálásért járó jogdíjat ebben az országban harminc éve elfelejtik kifizetni.
Egy lengyel kolléga például negyvenszer annyi pénzért dolgozik, mint mi! Sok külföldi gyártó ide szokta hozni Magyarországra a szinkron stúdiómunkáját, mert itt jóval olcsóbban meg tudják csinálni. A lengyelek négyszer annyian vannak, mint mi, tehát igazságos piaci viszonyok között nekünk akkor a jelenlegi gázsik tízszeresét kellene keresnünk. Joggal tehetjük fel a kérdést, hogyha csak a tizedét kapjuk, akkor hova kerül a különbözet? Miért is ilyen alacsonyak a bérek, ha a bevétel mégiscsak megvan?
Arról van szó, hogy hiányzik a fair trade, a tisztességes üzleti, partneri viszony, helyette a pozíciójukkal visszaélve erőből lenyomnak minket. A stúdiók is és a megrendelők is. Ha összefogással nem mutatunk fel erőt, akkor képtelenek leszünk arra, hogy megszerezzük azt, ami jár nekünk. Nem is tudom hány milliárd forintot kellene leperkálni az elmúlt évekre visszamenőleg…
Hogy lehet az, hogy ez a dolog, már 30 éve tart, mégis csak most került terítékre?
N.E.: Ez nagy részben az állandóan a holnapját féltő, érdekérvényesítésre képtelen magyar színészeknek, tehát tulajdonképpen saját magunknak köszönhető. Valamint az egymás alá igérgető szinkronstúdióknak, akik az olcsóbb munkát, álságos indokokkal rákényszerítik a szakemberekre kihasználva a megosztottságot és a kiszolgáltatottságot.
De a hadüzenet nem csak azoknak szól, akik kívülről vesznek semmibe miket, hanem azoknak is, akik belülről rohasztják a szakmát.
Vegyük például a barátom Rajkai Zoli esetét: hosszú idő után megpróbált árat emelni egy Walt Disney produkcióban, ráadásul azzal a céllal, hogy a többiek gázsiját is feljebb tornássza. Mickey egér magyar hangja volt mostanáig. Az idők kezdete óta, azaz tizennyolc éve ő adta a hangját annak az egérnek. Soha nem volt kifogás a munkájára, mégsem tárgyaltak vele, hanem titkokban elkezdtek új hangot keresni és persze azonnal volt, aki elvállalta olcsóbban. Na, azt az embert, aki ilyesmit csinál én nyugodt szívvel nevezem gumigerincű féregnek. Ha annyi esze lett volna, hogy mielőtt igent mond a kollégája szerepére alaposan tájékozódik, akkor a mai napon már minden színész háromszoros gázsit kapna a Walt Disney produkciók után. Mert, ha senki nem vállalja el Rajkai Zoli szerepét, akkor mattot kapott volna a szinkronstúdió és a Walt Disney is. Ha összezárnak, kikényszeríthették volna a gázsiemelést mindenki számára. Nem ez történt.
Bízom benne, hogy az általunk tervezett új rendszer sok korábbi nem kívánatos jelenséget fel tud majd számolni.
Lesznek szégyenlisták, és ha megkerülöd a saját munkatársadat, alá ajánlasz vagy sztrájktörő leszel, akkor kikerülsz a gyalázat falára a kollégáid pedig el fognak fordulni tőled.
Ezek azért komoly vádak, és problémák egy olyan relatíve kicsi és zárt közegben, aminek az elitjébe nehéz bekerülni…
N.E.: Annyira nem nehéz bekerülni, persze a gyártók bizonyos hangokhoz már nagyon ragaszkodnak. Nálam Chris Hemsworth a Bosszúállók sztárja vagy Matthew McConaughey ilyenek. De ezért én dolgoztam is 15 éven keresztül. Aprics Lászlóval (Aprics László Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkereszttel kitüntetett magyar szinkronrendező-a szerk.) nagy szerencsém volt. Annak idején ő engem rendesen megtanított szinkronizálni. Tőle tanulhattam meg az alapokat, aztán szép lassan terhelt egyre nagyobb szerepekkel és én azóta is igyekszem magam folyamatosan fejleszteni.
Legyen szó akár rólam, vagy a Stohlról, Rajkairól és még sorolhatnám a neveket, nagyon komoly üzemórák vannak mögöttünk, úgy, hogy közben megpróbáltuk a normalitást is megőrizni magunkban.
Ugyanis a szinkronban az is fontos, hogy az ember ne csak a saját hangjában fürödjön, hanem ússzon tovább a figurával, akit megtestesít.
Én akkor vagyok a legboldogabb, amikor azt mondják, hogy nem ismerték fel a hangomat a vásznon, annyira átadtam magam a szerepnek. Ennél nagyobb dicséret nincs, ha szinkronról van szó.
Valaki pont panaszkodott nekem nemrég, hogy “a Vihar előtt című filmben nem is a szokásos hangja volt a Matthew McConaugheynek”. Pedig te voltál az, csak feltételezem ott is mentél a szereppel tovább.
N.E.: Én mindig azt csinálom amit tőle hallok, valószínűleg abban a filmben ő ilyen volt. Mindenkinek vannak manírjai az életben, én ilyenkor annyira leválok, hogy gondolkodás nélkül megyek utána. Nincs olyan, hogy valakinek egyetlen hangja van, ez szinte minden filmben változhat. Míg mondjuk a Dallas Buyersben és a Csillagok Közöttben is fantasztikusan játszott, az utóbbiban mégis sokkal egysíkúbb volt a hangja. Gondoltam is magamban, hogy ezt most nagyon megoldotta rutinból, zseniális volt a játéka, de a hangja mintha ott maradt volna egy másik filmben.
A korábbi gondolatmenetem lényege tehát az volt, hogy az ilyen figuráknak, akik megkerülhetetlenek a szakmán belül, azoknak nagyon komolyan össze kell, kellene tartaniuk.
Nonszensz az a tény, hogy
a forgalmazók és a tévék lenyomják az árakat, a stúdiók mennek utánuk, mindennek pedig a színészek, a rendezők, a hangmérnökök, a vágók, a fordítók isszák meg a levét, tehát mindenki, aki a szinkron világában dolgozik. Ebben a körforgásban sajnos 30 éve nem változik semmi, a kenyér viszont harmincszor drágább lett.
Aki állandóan csak saját magával foglalkozik, és nem tartja be a szabályokat, az egyszerűen kikerül majd a szakszervezetből, és nem lesz munkája.
Vége annak az időnek, mikor ezt egy légyszi-légyszivel el lehet intézni.
Azt hiszem, egy nagyon komoly, hosszúnak ígérkező háborúnak nézünk elébe. Ahol a legnehezebb művelet a saját sorainkat rendezni.
Ez az elnyomás valahogy máshogy is megnyilvánul egyébként?
N.E.: Hogyne, hülyének van nézve mindenki, a rendezőktől kezdve a vágóig. Gond nélkül megfenyegetnek embereket, alvállalkozókat, hogy ha a hangadókkal együtt mernek dolgozni, akkor nem kapnak munkát! Olyan történetek vannak, amitől egy jóérzésű embernek feláll a szőr a hátán.
Órában akarják mérni a színészetet?!
Ezt a rendkívül összetett, és komoly szellemi munkát?! Ezért kellene egyszerre azt mondania mindenkinek, hogy nem, elég volt!
Nem mehetünk el többé a jellemtelenség és az árulás mellett, ahol az ember egy fél zsemléért szembeköpi még azt is, akivel 10 éven keresztül minden nap együtt dolgozott!
Persze sokszor hallom azt, hogy az emberek a gyerekükkel takaróznak, hogy miattuk csinálják, de ezt a kifogást nem tudom elfogadni, ugyanis nekem is van gyerekem. Biztos vagyok benne, hogy ha olyan helyzetben lennék, akkor, minden erőmmel azon dolgoznék, hogy előteremtsek neki mindent, de úgy, hogy ehhez lehetőleg ne kelljen szembe köpnöm senkit, se magamat se másokat.
Ha holnap azt mondanák nekem, hogy áruló leszek, vagy vége a karrieremnek, már keresném is az új állásom.
Ha már a jövőről beszélünk…Mikortól válik aktívvá ez az egész mozgalom?
N.E.: Az egész csak most kezdődött el aktívan. Az a lényeg, hogy a Szinkron Alapszervezetnek el kell érnie, hogy a szinkron szakmában dolgozók többsége belépjen a szakszervezetbe. Ez az érdekérvényesítés egyetlen törvényes és hatékony módja. Ha ez megvan, utána szerintem hallani fogtok rólunk.
Olyan kollégákkal fogunk össze, akiknek a szava sokat nyom a latba. Ha mi együtt szólalunk meg, annak lesz hangja. Visszhangja meg főleg!
A színészek helyzetéről beszéltünk, arról viszont még nem esett szó, hogy magának a szakmának van e félnivalója?
N.E.: A dologban az a szomorú, hogy mindazt amit meséltem annak tudatában csinálják, hogy ha mi nem végezzük el a munkát, akkor az emberek többsége nem fogja megnézni a filmeket.
A magyar szinkron egy tradicionális érték, amit már sokszor próbáltak eltörölni, mégsem sikerült soha.
Persze én is úgy vagyok vele, hogy vannak filmek amiket szeretek eredeti nyelven nézni, hogy gyakorolhassam az angolt, de azt nem szabad elfelejteni, hogy jelenleg a mozik 80%-a szinkronos filmeket ad.
Mivel az emberek imádják és igénylik is, hogy a saját nyelvükön nézzenek filmeket, megkerülhetetlenné válik a munkánk.
A szinkron tehát az élvezeti értéke miatt sem törölhető el, és végülis ezért is érthetetlen, hogy miért nincsenek jobban megbecsülve a színészek?
N.E.: Szükség van a munkánkra, ennek ellenére a stúdiók és a megrendelők is szinte csak árucikként tekintenek ránk. Csak addig számít a tehetség, a képesség, a színvonal, ameddig az számukra kifizetődő. De mindent ők áraznak be, minket meg sem kérdeznek.
Említetted, hogy a fiataloknak szeretnél egy szebb jövőt építeni. Ha úgy vesszük a Tanár című sorozatban is megvan ez a tanító célzat nem?
N.E.: Igen, meg van abban is a tanítási célzat, emberségről, másokért való kiállásról, egymás elfogadásáról szól. Egy értékközpontúságot próbálunk közvetíteni, olyan ideákat, melyek kezdenek kiveszni a mai világunkból.
Visszatérve a szinkronhoz, ha elérnénk mindazt amit szeretnénk, akkor az új generáció már azt érezhetné, hogy ide kiváltság, rang bekerülni. És a tehetséges, szívós munka anyagi megbecsüléssel is jár. A fiataloknak nem azt kell látniuk, hogy gyávának lenni kifizetődő, hanem, hogy vannak olyan ügyek, amikért igenis érdemes küzdeni.
Közös erővel vissza kell szerezzük a szinkron szakma megbecsülését és a benne dolgozók szakmai önbecsülését!
Az interjút – 2019. május 3-án – a Magyarszinkron.hu megbízásából Kántor Flórián készítette.
Fotók: Gábor Bálint Photography
Köszönjük a Cserpes Tejivónak, hogy készségesen biztosították számunkra a kellemes helyszínt!