Született: 1946-banSarodi Tamás gyártásvezető édesapja.
Filmdramaturg volt, pontosabban az is volt. Filmfeliratokat fordított mesterien – körülbelül mindegy volt neki, milyen nyelvből milyen nyelvre. Sok nyelvet ismert. Annak az országnak a kultúrájával és történelmével együtt, ahol használták őket. Nyelvérzéke, tudása, műveltsége párját ritkította. Egyszer elutazott Lengyelországba. Előtte vett egy lengyel nyelvkönyvet, és bő két hetet fordított a tanulmányozására. Majd Gdańskban egy öreg lengyel matrózzal megvitatta az Osztrák-Magyar Monarchia tengerészeti doktrínáját – természetesen lengyelül. Párizsban valamelyik nászútja alkalmából egy kokottnál érdeklődött az árfolyamról és a különféle szolgáltatásokról – természetesen franciául. Ráadásul versben. Mégis, a költők városában prózában? Ha rákérdeztek, azt felelte, angol-spanyolt végeztem.
Az utazás volt nagy szenvedélye. Nemigen akadt olyan ország Európában, ahol ne tudta volna fejből, mit érdemes megnézni, és miért. Eleinte nyelvtanárként dolgozott, tanítványai, akik többnyire valamennyien a szülei lehettek volna, rajongtak érte. Tudásáért, humoráért, ötleteiért. Közben művészettörténetet fordított, kitűnően. Majd átnyergelt a filmre, régi szerelem volt. Kacérkodott rendezéssel és forgatókönyv-írással, hogy végül filmdramaturgként élje le életét. Találékonyságát ezen a téren is kamatoztatta, amikor már csak heccből is konstruált a Mátrix c. filmhez egy pszeudofilozófiát. Abszolút értékrendben hitt, de transzcendens vagy magasztos dolgokról csak ritkán és akkor is csak sotto voce volt hajlandó szólni. Ami viszont talmi, hazug, képmutató és álságos – művészetben, divatban, emberben és politikában egyaránt – kemény indulatot, engesztelhetetlen gyűlöletet váltott ki belőle. Aztán legyintett, és tette a dolgát tovább. Nem akárhogy. Jó volt a szakmában, jobb nem volt nála. A törtetést hírből sem ismerte, soha nem jelentkezett, a feladatok találták meg őt. A legjelentéktelenebb filmnél sem habozott órákat rászánni megfelelő, találó, a legadekvátabb kifejezés meglelésére.
Utolsó éveiben fotózott, imádott szülővárosát: Budapestet. Mesterien. „Csak úgy magamnak meg nektek", mondogatta kicsit félszegen. Olyan dolgokat, részleteket, furcsaságokat és szépségeket vett észre, amikről csak szakemberek tudnak, és olyan poétikusan örökítette meg őket, amit csak ő tudott. Az önmagával szembeni mércét mindenkor maximumra állította. Egyetlen követelményt ismert: a minőséget. Ezt erkölcsi kérdésnek fogta fel.
Örömét rajongva szeretett gyermekeiben lelte. Nem deklarálta, mert ebben is szemérmes volt és diszkrét. Amit csak tudott, megadott nekik, sokszor erején felül is.
Tibikém, ez a forgatókönyv most rosszul végződött. Reméljük, már egy jobbnak a szereplője lettél.
Szántó Tamás"
Élet és Irodalom
2010. április 23.
