Érzelmi okokból vállaltam a Dallast

– Samantha új hangját adja: mennyire követte a régi Dallas-sorozatot?

– Amikor vetíteni kezdték, még kislány voltam. Akkor a televízióban még nem volt túl sok sorozat, így én is ezt néztem. Szerettem a Tenkes kapitányá-t, az Orion űrhajó kalandjai-t is, de soha nem voltam tévéfüggő. Nem láttam az összes részt a Dallas-ból, de azért többet, mint a többi sorozatból. Ma már fel lehetne venni vagy DVD-n összegyűjteni az epizódokat, hogy folyamatosan képben maradhassak. A férjem nagyon figyelmes volt, amikor az elmúlt karácsonyra megvette nekem a Gilmore Girls-t, A szívek szállodájá-t. Azt imádom, bár még mindig nem néztem meg, mert a barátaim állandóan kölcsönkérik!

– Hogyan kapta meg az új Dallas-munkát?

– Felhívtak a Mikroszinkronból, hogy lesz egy új Dallas-sorozat, és megkérdezték, hogy vállalnám-e Samanthát – miután ugye Szerencsi Éva, Samantha korábbi magyar hangja, sajnos nincs már közöttünk. Úgy emlékeztem, hogy ő volt a legizgalmasabb női karakter, és mert ebben a stúdióban forgattuk korábban a Gilmore Girls-t, örömmel mondtam igent. Nagyon szeretem az ottani munkatársakat, az ott folyó munkát, azaz érzelmi alapon döntöttem. De azt nem tudtam, hogy ebből egy egész sorozatot csináltak, azt gondoltam, hogy csak egy nagyjátékfilm készült az öregekkel. Amikor megérkeztem a szinkronstúdióba, és ott várt az RTL Klub stábja, akkor döbbentem rá, hogy miről van szó.

– A színésznőről, Linda Grayről mit gondol? Milyen volt először meghallani az eredeti hangját?

– Igazi amerikai színésznő, aki a korához képest rendkívül jól tartja magát, de hát az évek akkor is elmúltak… Mivel most az én fiatalosabb hangomon szólal meg – ami egy szerencsés adottság, és persze évtizedes énektanulás eredménye is -, ez az ő karakterét is teljesen más dimenzióba helyezi.

– Nem félt attól, hogy Szerencsi Éva után kell Samanthát megszólaltatnia?

– Egyáltalán nem. Ez kicsit olyan, mint amikor Szakácsi Sándor elkezdte a Doktor House-t és utána Kulka János folytatta. Ilyenkor először kicsit idegen a nézőnek, hiszen megszokott egy hangot. De ha ugyanazt a színészi minőséget kapja, nyilván egy kicsit más hangszínnel, előbb-utóbb azt is elfogadja.

– Kulka János kifejezetten félt elvállalni azt a szerepet.

– Az más szituáció volt, hiszen ott egymás után jöttek az epizódok a régi, majd az új hanggal. A Dallasesetében pedig eltelt közel húsz év.

– Hogyan találta meg Samantha hangját?

– Nézem a szituációt, hogy mit csinál éppen a színésznő, hallgatom a hangját, a beszédritmusát, a hangszínét. A szinkronrendező elmeséli, hogy milyen a karakter, hogy mi a szituáció, és javít, instruál, ha szükségesnek érzi.

– Másik közkedvelt főszerepe volt a Szívek szállodájá-ban, amelyet említett is, és a Született feleségek-ben. Mindkét sorozat esetében erős kritikával illették a magyar címválasztást. Ön mit gondol róluk?

– A Szívek szállodájá-t olyan szinten rossznak tartottam, hogy attól féltem, hogy bizonyos nézői réteget elriasztott egy ilyen csöpögős, mexikói szappanoperára emlékeztető cím, amely köszönőviszonyban sincs azzal a rendkívül bájos és életszerű történettel, amely ott játszódott. Emlékszem, a cím ellen tiltakoztunk a szinkronrendezőtől kezdve a színészeken át valamennyien. Ez nem a megfelelő fordítás volt az egyébként kiváló sorozathoz. A Született feleségek viszont alapvetően találó.

– Miért? Követi rendszeresen a Lila Akác-köz hétköznapjait?

– Nagyon szeretek szinkronizálni, és megkedveltem a karakteremet, Gabrielle-t is. De kevés időt töltök tévézéssel, éppen ezért nem igazán nézem ezt sem. Azon kívül, amit felvétel közben látok belőle, nem nagyon tudom, hol tartanak az események. De szerintem úgy is annyit fogják még ismételni, hogy biztosan lesz majd az életemben olyan periódus, amikor lehetőségem adódik megnézni. Azt viszont látom, hogy – mint minden más sorozat, amikor elkezd túlságosan kiagyalt, inkább krimiszerű és a váratlan fordulatokra kiélezett lenni – mostanra már kissé ellaposodott ez az alapvetően kedves, a családi és emberi kapcsolatokkal átszőtt, humorosan megírt történet. Érződik, hogy eljött az ideje a befejezésnek.

– Eva Longoria sokszor szerepel a címlapokon a különböző magánéleti ügyeivel és vonzó külsejével. Mit gondol róla?

– Ebben a sorozatban azt a karaktert, amelyet megírtak számára, kellő humorral, profizmussal és következetességgel játssza. Volt idő, amikor a csúcsformáját futotta, és valóban neki is szánták a legfigyelemfelkeltőbb szerepet. A saját hangja is nagyon karakteres, mély és sokszínű, amit nem feltétlenül mondanék el a többiekéről. Amíg egy sorozat fut, általában nem szoktak más jelentős filmes felkéréseket kapni, ezért amikor játékfilmekben szinkronizáltam, nem láttam átütőnek. Úgy gondolom, majd most fog kiderülni, hogy a színésznői karrierje merre indul tovább. Mint Lauren Graham esetében: ő elképesztő volt a Szívek szállodájá-ban, de ezt azóta sem tudta felülmúlni egyetlen más filmben sem.

– A Született feleségek eredeti gárdájának tagjairól lehet tudni, hogy a vége felé már nem jöttek ki egymással túl jól. Ön mennyire tudott együtt dolgozni a magyar kolléganőivel?

– Semennyire, mert sajnos egyáltalán nem találkoztunk egymással. Ennek az az egyik oka, hogy mindannyian elég elfoglaltak vagyunk, ezért nem tudtak közösen diszponálni minket. Másfelől nagyon rövid idő alatt kellett az epizódokkal elkészülnünk, és mivel a karaktereket ismerjük, hihetetlenül gyorsan dolgozik az ember, ha egyedül áll a mikrofon előtt. A sorozatbeli férjem magyar hangjával, Csankó Zoltánnal például egyetlenegyszer sem szinkronizáltunk közösen. A kolléganőkkel is inkább csak a stúdióba be- és kimenet futottunk össze. Ez így egy kicsit illúzióromboló. Hegyi Barbarával azonban a Vígszínházban dolgozunk együtt, Für Anikót főiskolás kora óta ismerem, és az énektanárnőnknél sokszor találkozunk, Balogh Erikánál pedig játszottam az Arany10 színpadán.

– Színésznőként mennyire tud hagyományos feleség lenni – ha nem is olyan típusú, mint aSzületett feleségek háziasszonyai?

– Igazság szerint akkor sem lennék egy tipikus háziasszony, ha nem ezt a pályát választottam volna. Feleségként biztosan nem vagyok hagyományosnak mondható, és nem is akarok az lenni, mert nagy a szabadságvágyam, és nagyon fontos számomra, hogy a társam tisztelje a függetlenségemet, ahogy én is az övét. Ne alá- és fölérendeltségi viszonyban, hanem baráti, társi kapcsolatban éljünk, és ehhez képest teljesen eltörpül az, hogy épp ki mosogat vagy takarít. Az anyasággal kapcsolatban pedig azt szokták mondani, hogy egy gyerek választja a szüleit és nem fordítva. Valamiért az én fiam minket választott, nyilvánvalóan velünk van tanulnivalója az élettől. Waldorf-iskolába jár, ahol nagyon komoly elvárásokat támasztanak a szülőkkel szemben is. A fiam teljesen természetesen reagál, amikor meglát vagy meghall a tévében: azt látom, hogy nagyon szereti, és büszke az anyukájára. Nem túlzottan, de látszik rajta, hogy boldog, amikor meglát vagy meghall valahol. Otthon például nem énekelhetek, de rajzfilmben vagy színpadon milliószor képes meghallgatni. Kell neki az a távolság; az anya otthon legyen anya.

– Megsértődne azon, ha egy színésznőre, akinek ön a megszokott hangja, nem önt hívnák?

– Igen, ha Nicole Kidmanről van szó, akkor megsértődöm. De például Jennifer Lopezt is sokat szinkronizáltam. Eva Longoriát rajtam keresztül ismerték meg a nézők, de volt olyan filmje, amelyet láttam, és nem én voltam a hangja. Ez azért sem jó, mert nemcsak én sértődöm meg, hanem a nézők is.

– Nicole Kidmanre hívták mostanában?

– Talán a Kellékfeleség-ben dolgoztam vele legutóbb. Általában engem hívnak, de előfordul, hogy nem tudnak egyeztetni, vagy úgy gondolják, hogy valamiért nem én kellek. A mi szakmánk teljesen kiszámíthatatlan ebből a szempontból.

– Ha Nicole Kidman, Lauren Graham és Eva Longoria egy filmben szerepelne, melyiküknek lenne a legszívesebben a magyar hangja?

– Egyértelműen Nicole Kidmannek! Lauren Grahamet is nagyon szeretem, meg Eva Longoriát is jó szinkronizálni. De azért kvalitásban nem lehet őket összehasonlítani. Nicole Kidman – bár lehet szeretni, nem szeretni – igazán kivételes képességű színésznő. Nagyon sok filmjét szinkronizáltam. Lauren Graham a természetes, amerikai lány, Eva Longoria meg az a kicsit közönséges, belevaló, nagyon jó humorú csaj. De az általam látott többi filmjükben is ezt a karaktert tudják a legjobban. Nicole Kidman meg elképesztő. A Moulin Rouge-ban vagy Az órák-ban – amit nem én szinkronizáltam – egészen fantasztikus volt. A „Nicole Kidman-ség” egy különleges szerepkör.

– Igaz, hogy egyszer egy rajongója graffitiben adta tudtára tiszteletét?

– Igen. A Nyomorultakat játszottuk akkoriban, és valaki hatalmas nagy betűkkel felírta a nevemet a Vígszínházzal szemközti falakra. De majd az összes kolléganőm tudna hasonlókat mesélni, ilyesmi sok mindenkivel előfordul, nem csak velem.

– Fontosak ezek a pillanatok?

– Persze, azért vagyok színésznő, hogy tessen, amit csinálok, és ha az tényleg sikerül, az hihetetlenül jólesik. Azért szeretem, amikor személyesen keresnek meg, mert akkor el tudom dönteni, hogy a rajongás minek szól. Valahogy mindig akkor kapok egy-egy levelet – általában érdekes módon fiataloktól -, amikor azt érzem, hogy annyira szükségem van rá, mint egy falat kenyérre.

– Az idei évadban meglehetősen sokat dolgozott. Mi várható a következőben?

– Most egy igazi fordulópont következik az életemben. Mivel már 12 éve nem kötődöm hivatalosan egyetlen színházhoz sem, előadásokra szerződöm. Az idén több darabom is lekerült a repertoárról: a Vígszínházban, Győrött, Tatabányán, a Pesti Színházban és a Pinceszínházban is. Marad néhány, de most az újrakezdés, újrastrukturálás állapotába kerültem. Ilyen nem gyakran adódik, a legutóbb a fiam születésekor került sor hasonlóra.

– Nehezen éli meg?

– Soha sem könnyű egy darabot elengedni, és ha egyszerre többet is kell, az igazán fájdalmas. Például a Pinceszínházban Almási Évával, Marjai Virággal játszott Léni (vagy nem Léni) egy olyan előadás, amely még nem futotta ki magát. Sajnálom, hogy vége lett, mert egy izgalmas, önmagában alakuló színdarab tudott volna lenni. [Az interjú felvétele után derült ki, hogy a darab továbbra is a repertoárban marad.]

– A Pikáns zsoltár című darabban Mezei Mária alakját eleveníti meg, amelyért elnyerte a Kecskeméti Országos Színházi Találkozón a legjobb női alakítás díját. De önálló est formájában összegezte már a saját színészi pályáját is. Miért érezte ennek szükségét?

– Profán módon az ember vágyik társulatban is lenni, de önálló döntéseket hozni is, a két érzés viaskodik egymással. De ha nem tartozik egy színházi közösséghez, akkor nem terjesztik fel díjakra, és nem is ünneplik meg például azt, hogy 25 éve a pályán van. Így ez a negyedszázados jubileum rajtam kívül tulajdonképpen senkit sem érdekelt. Ezért határoztam el, hogy megünneplem magam, visszatekintek azokra a szerepekre, amelyek meghatároztak engem egy egyszemélyes előadással. A koncepciója inkább a nagyobb szabású zenés szerepeimet érintette. Nagy öröm, hogy könnyedén összeállt ez az egy óra. Nem kértem fel senkit, hogy rendezzen meg, álmodjon körém díszletet, hanem önvallomás jellegűen valósult meg. Rettentő sok erőt adott nekem a pozitív fogadtatása, hogy mindig telt ház előtt léptem fel.

– Előtte viszont jogot tanult, még könyvesboltban is dolgozott, amíg fel nem vették a Színművészetire. Ennyire elszánt volt?

– Semmi sem történik véletlenül: nekem az életfeladatomhoz tartozott, hogy a színészi hivatásban is kipróbáljam magam, és ne a pszichológiai pályán, amit szerettem volna. Jogot is azért tanultam, mert kriminálpszichológus szerettem volna lenni, és az volt a hozzá vezető út. De mostanában egyre inkább úgy érzem, hogy a személyiségemnek, a képességeimnek a színészet kihívása mellett másra is szüksége van.

– Eva Longoriáról tudni lehet, hogy jövőre egy új sorozat producere lesz. Ilyesmi munkát vállalna?

– A Kaszás Attila emlékére készített gyermeklemeznek voltam úgymond producere. Annak az volt a célja, hogy Attila emlékét ápoljuk, és a családját támogassuk. Ilyenkor az ember mindenre képes. Egy-egy színész kitűnő produceri munkát tud végezni, ha olyan filmeket támogat, amelyek művészileg vagy más szempontból fontosak a számára. De az is erős motiváció lehet, hogy a sorozattal keresett pénzt jó befektetésként a filmiparba szeretném visszaforgatni.

– Mennyire érte el a kitűzött célt a verses meséket tartalmazó CD?

– Azon kívül, hogy az év legjobb gyerekalbuma és platinalemez lett, összehozott egy olyan társaságot is, amely a mai napig közösen dolgozik, és sok új produkció pont ennek az együttműködésnek az eredményeképpen született. Az anyagi része is nagyon sikeresnek mondható, a családnak igazán komoly összeget tudtunk átadni. Ezenfelül pedig a saját álmom is megvalósult; abból a pénzből, amelyet még nyertünk, a gyerektehetségeket, a fiatal szlovákiai magyar talentumokat támogatjuk a Kaszás Attila emlékére rendezett szavalóversennyel. Azóta minden év júniusában megrendezik az ő régi komáromi iskolájában, és egyre többen vesznek részt rajta 7-18 éves korig. Igazán komoly és rangos versennyé nőtte ki magát. Zsűriként és szervezőként is mindig ott vagyok, amelyet a Szlovákiai Magyar Pedagógiai Szövetség is nagyban támogat. Most a versenyzők számára egy nagyon komoly prózai és versgyűjtemény összeállításán dolgozom, amelyet magyarországi és szlovákiai színész- és zenészkollégáim ajánlásával hoznék létre.

Benke Boglárka – Gárdonyi Ágnes

Forrás: origo