– 1965-ben születtem, Budapesten. 1990-ben végeztem a Színház és Filmművészeti Főiskolán, Szinetár Miklós osztályában. A főiskola előtt három évig az akkori Nemzeti Színház Stúdiójában ismerkedtem a mesterséggel, Bodnár Sándor és Tatár Eszter, valamint a beszéddel Montágh Imre és Ságodi Gabriella segítségével, akiknek a mai napig hálás vagyok. Rengeteget köszönhetek Avar Istvánnak és Thoroczkay Miklósné Kövesi Luciának, akik a főiskola alatt voltak beszédtanáraim. Jelenleg egy Budapest környéki községben élek a párommal és öt cicánkkal.
– Szabadidejében mivel foglalkozik szívesen?
– Ha az embernek háziállata valamint kertje van, az mindig elfoglaltságot jelent. Emellett szeretek sütni -főzni-befőzni és miután nagy a család többnyire hálás feladat, mivel rendre jóízűen el is fogyasztják, amit készítek. Szoktam hímezni és mindenféle kreatív dolgot csinálni.
– Mi motiválta Önt, hogy szinkronszínész legyen?
– A főiskola harmadik évében kezdtem szinkronizálni, és miután nagyon hamar rengeteg sikerélmény ért, a színház valahogy háttérbe szorult, és mivel egy idő után már nehéz visszakerülni a „vérkeringésbe”, a szinkron lett a fő csapásirány. Félreértések elkerülése végett: nem igazán bánom, csak egy kicsit.
– Rengeteg filmben, sorozatban szinkronizál. Mégis, van olyan film, amely valamiért különösen közel áll Önhöz?
– Szerencsére sok filmmel és sorozattal volt „kapcsolatom”, és miután csak akkor tudok jó munkát végezni, ha száz százalékosan csinálom, mindegyikhez egyformán kell hozzáállni. Természetesen azért van néhány szívem csücske, de címeket szándékosan nem mondok. Többnyire az éppen aktuális.
– Megdöbbenve hallottam, hogy manapság egyénileg történik a szinkronizálás, míg régebben a jeleneteket is csoportban mondták fel. Ez igaz?
– Igen, többnyire így van. Általában a mozifilmeknél fordul elő. Pedig a színésznek segítség, hogyha van partnere, mert a másikból lehet építkezni és általában a kolléga inspirálja az embert. De sok esetben azért többen állunk a mikrofon előtt.
Úgy tudom, hogy azért vesznek külön mindenkit, mert úgy könnyebb és jobb a színész hangját kezelni, a film hangzásvilága szempontjából. De ebben nem vagyok szakértő.
– Ezek szerint már nincs csapatszellem, mint régen?
– Miután a rendező, a hangmérnök, a gyártásvezető és jó esetben a dramaturg is a „csapat” része, mindig csapatmunka folyik, bár mint ahogy már említettem remek dolog, ha a partner is tagja a csapatnak. Szerencsére jó szakemberek vannak, akik segítik a színészt, hogy a lehető legjobbat hozza ki magából.
– Hogyan történik a kapcsolattartás, a hatékony kommunikáció?
– Miután egy-egy szinkronstúdióban több műterem található, nem vesztettük el a kapcsolatot egymással, a büfében, társalgóban találkozunk, és bár többnyire mindenki rohan, néha lehetőségünk van egy kis trécselésre. Sőt olykor egy-egy sorozat végeztével elmegyünk bulizni, és akkor jut idő mindenre, akár komolyabb beszélgetésekre is.
Sokat köszönhetek a kollégáknak, rendezőknek, hangmérnököknek, gyártásvezetőknek, akik a háttérben vannak. Olykor olyanok vagyunk, mint egy hatalmas család. Néha ez több is mint csapatmunka.
– Sokunk nagy örömére, hallhatjuk önt a youtube-on mint akadálymentes filmek narrátorát. Hadd tolmácsoljam többünk elismerését!
– Köszönöm. Nagyon jó, hogy ezek a fantasztikus filmek ezáltal élvezhetőbbé válnak azok számára is, akik látássérültek.
– Hogyan került Ön kapcsolatba ezzel a projekttel?
– Amikor Tímár Péter megrendezte a Vakvagányok című filmet, felkért, hogy legyek a film narrátora. Nagyon jól esett, hogy a hangom alapján látássérültek választottak ki erre a feladatra. Remekül dolgoztunk együtt, így örömmel mondtam igent, amikor megkérdezte, vállalnám –e, híres magyar filmek narrálását. Nemcsak kihívásnak tekintettem, jó érzés volt hogy részt vehettem ebben a nagyszerű projektben, hogy akadálymentessé tegyük ezeket a kitűnő műveket.
– Ki írja az audionarráció szövegét?
– Úgy tudom, Tímár Péter.
– Hányszor kell egy-egy filmet megnézni ahhoz, hogy a narrátor mindig a megfelelő pillanatban szólaljon meg?
– Ez egy érdekes dolog. Ezeket a filmeket természetesen többször láttam, de azt nem tudtam, hogy aznap éppen melyiket vesszük. Megérkezett Péter a felvételre, és a kezembe adta az aktuális filmek szövegét. Én beültem a stúdióba, és egy sötét monitor előtt, mondatonként elmondtam a szöveget, miközben megpróbáltam felidézni magamban az adott jelenet hangulatát. Tehát én a filmet közben nem láttam, csak az emlékeimre hagyatkozhattam. Természetesen, ha nem sikerült tökéletesen, Péter egy-egy jó instrukcióval a helyére tette a dolgokat, de dicsekvés nélkül mondhatom -és ebben Ő is megerősített-többnyire nem csalt a memóriám, és megtaláltam a megfelelő „hangot”. Péter ezután odavágja a mondatokat a filmben, ahova valók, ha még kell korrigálni a szöveggel hosszban vagy színészi munkában, megtesszük.
– Mi a nehezebb, szinkronizálni, vagy filmet narrálni?
– Mindkettő színészi feladat, ugyanúgy a szívedet -lelkedet- agyadat mozgatja meg. Egyik sem könnyebb, vagy nehezebb a másiknál. Más. Az egyiknél belebújsz valaki bőrébe, a másiknál megpróbálod a jelenet hangulatát megfogni. Mindkét esetben úgy, hogy a film egészét figyelembe veszed. Sokszor tényleg nem könnyű, de ha jó lesz a végeredmény, az fantasztikus érzés!
– Ugye reménykedhetünk abban, hogy még több filmben hallhatjuk Önt narrátorként?
– Nemrég beszéltem Péterrel- pont ennek az interjúnak a kapcsán-, és örömmel mondhatom, hogy igen, de részleteket még nem tudok.
– Jövőbeli terveiről megtudhatunk valamit?
– Nagy örömömre az utóbbi időben nemcsak a hangomat, de az arcomat is megismerhették az emberek mivel szerepelhettem a filmvásznon is, ami egy színész számára fontos dolog, függetlenül a feladat súlyától. Idén nyáron is forgatok egy kicsit, úgyhogy most nemcsak a szinkron jelenti a színészi munkát.
– Köszönjük, hogy hangját adja nekünk, látássérülteknek is! Ezzel a legnagyobb szolgálatot teszi!
– A „köszönöm” nagyon jól esik, és ez a szolgálat, higgyék el, örömmel tölt el.
Árvay Mária