google.com, pub-1125228124325636, DIRECT, f08c47fec0942fa0
 

Hangsegítséggel szolgálók, beszélgetés Vadász Beával

“Az akkor már régóta szinkronizáló és híres Somlai Edina felfigyelt rám.”

 

 

 

– A mindennapjaim általában 2 fő dolog körül mozognak. Ez pedig nem más, mint a 2 gyerekem és természetesen a szinkron. Nincs könnyű dolgom, de a családom mindig a segítségemre siet, ha munkáról van szó. Ezért hálás is vagyok nekik. A párom, Előd Álmos szintén rengeteget dolgozik színházban és szinkronban egyaránt, de este mindig szánunk egymásra egy kis időt, ilyenkor beszéljük meg a napunkat és a velünk történteket. Azt hiszem nem is nagyon tudom milyen unatkozni, mert erre úgysincs időm.

 

– Szabadidejében mivel foglalkozik szívesen?

 

– Szabadidő? Hehe. Na ilyenkor a barátaimmal próbálok találkozni, vagy éppen hirtelen besűríteni mindent, lehetőleg egyszerre.

 

– Hogyan kezeli a stresszhelyzeteket?

 

– Attól függ, milyen az aktuális lelki állapotom. Alapjában azt hiszem, elég jól. A gyerekeim megtanítottak türelmesebbnek és nyugodtabbnak lenni. Úgy gondolom, nincs az a stresszhelyzet, amit ne lehetne intelligensen kezelni.

 

– Olvastam, már 9 éves kora óta szinkronizál. Hogyan került gyermekként kapcsolatba ezzel a gyönyörű hivatással?

 

– 6 éves koromtól a Lakner Bácsi gyerekszínházában játszottam, ahol az akkor már régóta szinkronizáló és híres Somlai Edina felfigyelt rám és megkérdezte tőlem, hogy nincs-e kedvem a szinkront kipróbálni. Azt sem tudtam ekkor, hogy mi a csuda ez. De persze kíváncsi voltam és úgy gondoltam, egy próbát megér. És valóban, megszerettem és

„ott ragadtam”.

 

– Hogyan lehetett összeegyeztetni a gyermekkori szinkronizálást a tanulással?

 

– Nehezen. Volt időszak, amikor magántanuló voltam, de végül én is úgy jártam ki az iskolákat, mint más normális gyerek. Emlékszem, főiskolás voltam, amikor szigorlatról rohantam szinkronizálni, aztán haza és tanulni a következő vizsgára. Ja, és emellett persze rengeteget jártam a barátaimmal szórakozni, úgyhogy az iskolás éveimre visszagondolva mindig jót mosolygok.

 

– Nehezebb volt gyermekként a feladat, mint most, felnőttként?

 

– Nem hinném, hogy gyerekként nehezebb dolgom lett volna. A munka ugyanúgy feladat mint gyerekkoromban, csak most már felnőtt szemszögből nézve.

 

– Sorozatokat, filmeket, rajzfilmeket, vagy dokumentumfilmeket szinkronizál szívesebben?

 

– Nem tudnék és nem is akarnék kiemelni egyet sem. Minden adott munkában van valami jó és szerethető. Ezek kategóriák, mindegyiket másért szeretjük.

 

– Jelenleg is megy a régen oly népszerű két sorozat „A Váratlan utazás” és  

„A farm, ahol élünk”. Mesélne róluk egy kicsit részletesen?

 

– Mindkét produkció életem részévé vált. Valószínűleg azért is, mert hosszú éveken keresztül csináltam, másrészt együtt nőttem fel Sarah, illetve Laura szerepével.

 

– Nehéz volt Szőnyi Juli után átvenni Laura szinkronizálását?

 

–  Nem okozott gondot. A magyar stáb úgy döntött, folytassam én, így is lett.

 

– Ilyen hosszú sorozatok szinkronizálása után szövődnek barátságok?

 

– Úgy gondolom, igen. De talán a legfontosabb, hogy jó munkakapcsolatok jöjjenek létre. Ilyen hosszú ideig tartó sorozatok úgyis közelebb hozzák az embereket, hiszen együtt dolgozunk. 

Next Post

Hangsegítséggel szolgálók, beszélgetés Laudon Andreával

sze szept 7 , 2016
<p>Gyerekkorom óta jártam színiiskolákba, Földessy Margithoz, de a mai napig nem tudom, hogy pontosan ki volt az a jótevő, aki leadta a nevemet. Anyukámat felhívták egyszer, hogy lenne egy ilyen szinkron munka és engem hívnának. Azután szép lassan egyre több munkám lett, és imádom csinálni.  </p>