Néha ki kell próbálni magunkat másban is

– Az ELTE matek-fizika szakán kezdted a tanulmányaidat. Hogy kerültél a Madách Színházhoz?

– Amikor az első évet végeztem az egyetemen, szokás szerint jelentkeztem a Színművészetire, de a második rostán kidobtak. Kaptam viszont egy levelet a Madách Színház akkori igazgatójától, Kerényi Imrétől, hogy nem lenne-e kedvem elmenni hozzájuk egy stúdiós felvételire. Én elmentem és fel is vettek, így a következő évadot már ott kezdtem és maradtam három évig, amíg be nem kerültem a Főiskolára.

– Mi a legemlékezetesebb számodra ebből az időszakból?

– Akkoriban tartottuk a Vörös malom ősbemutatóját és stúdiósként meg kellett tanulni az összes ördögszerepet, arra az esetre, ha be kellene ugrani valaki helyett. Egyszer Weil Róbert beteg lett. Az övé volt a legfontosabb ördögszerep és én helyettesítettem; rögtön mikroportot kaptam és duettet kellett énekelnem Kökényessy Ágival. Egyszer csak kivágódott a süllyedő ajtaja, kidugtam a fejem és szembenézett velem nyolcszáz ember. Kicsit ijesztő volt. De végül jól sikerült. A tizenegy ördögből egyébként hetet eljátszottam.

– Miután végre felvettek a Főiskolára, a Vígszínházhoz kerültél gyakorlatra.

– Tulajdonképpen az egész osztály ott töltötte a gyakorlatot közel három éven keresztül, mert Marton László volt az osztályfőnökünk. Diploma után kerültem a Budapesti Kamaraszínházba, de párhuzamosan vele játszottunk még egy-két évig a Vígben, mások mellett a Lóvá tett lovagokat és a Liliomot.

– A Kamaraszínházat te találtad meg magadnak vagy ők kerestek meg?

– Még mielőtt lediplomáztunk, elmentem több színházhoz is „kilincselni.” Egyik reggel behívatott magához Szűcs Miklós, a Budapesti Kamaraszínház igazgatója és azonnal alá is írtam a szerződést. Majd egy órával később kellett találkoznom a szolnokiakkal, akik szintén elém tettek egy papírt, de én maradtam a Kamaránál.

– Szerepeltél a Beck’s egyik kampányának 50 jelöltje között. Mit jelentett ez számodra?

– Nagyon örültem a megkeresésnek és annak is, hogy egész jó helyen végeztem. De mivel az Interneten zajlott a szavazás – ahol, amit manipulálni lehet, azt manipulálják is -, nem egészen úgy történt az egész, ahogy annak lennie kellett volna. Persze alapvetően jó, ha az ember munkáját honorálják.

– Olyan fajta ismertségre nem vágysz, amit egy tévés szereplés vagy egy saját CD adhat?

– Nem. Ezek a dolgok vagy megtalálnak vagy, ha nem, akkor nem biztos, hogy hajszolni kellene őket. Nem hiszem, hogy erről kell szólnia egy színész életének. Abszolút jól érzem magam attól is, hogy tudom, ott vagyok minden háztartásban a szinkronon és a reklámokon keresztül. Viszont, ha felszállok a vonatra, ugyanolyan utas vagyok, mint bárki más.

Az elismerésnek többféle megnyilvánulása is lehet. Egyszer például odajött hozzám egy tört magyarsággal beszélő srác azzal, hogy látott az Egy csepp méz című előadásban és szeretne gratulálni. Ezek nagyon jól eső dolgok, ennél több nem kell.

– Az Árpádházbeli alakításodért viszont elnyerted a szakma elismerését is. Te kaptad a Színikritikusok Díját. Ezt hogy élted meg?

– Döbbenetes élmény volt. Éppen a II. Richárdot próbáltuk Almási-Tóth Andrással a Shure-ban, amikor bejött valaki egy levéllel, amelyből kiderült, hogy én kaptam a díjat. Zavaromban csak azt tudtam mondani, hogy „jó, jó, de most próbáljunk, és majd utána ráérünk ünnepelni.” Ez egy rendkívül megbecsülendő gesztus és előfutára sok minden másnak. Az más kérdés, hogy mi lesz a maga értéke a jövőben. Mert, ha az előfordulhat, hogy egy olyan múltú színház, mint a Budapesti Kamara, majd minden év végén a bezárás szélén áll, akkor kit érdekel majd bármelyik színész szakmai elismertsége? Az is kérdéses, hogy, ha feloszlik a társulat, ismernek-e valóban bennünket annyira, hogy elhívjanak más színházakba egy-egy szerepre. Engem például nemrégiben hívtak Egerbe, ahol Szegvári Menyhérttel dolgoztam együtt a Kerti mulatságon. Iszonyatosan jó munka volt és kicsit kiszakadni is, mert utoljára 2003-ban játszottam házon kívül, amikor a Kabarét csináltuk Győrben. Nem rossz néha a vérfrissítés. De ezeket a szálakat mozgatni kell; jó, ha tudnak az emberről és gondolkodnak benne.

– Hogy született meg az Árpádház Könyves Kálmánja?

– Könyves Kálmán esetében rengeteget gondolkodtunk azon, hogy hogy oldjuk meg a púposságát és sántaságát. Én világ életemben ellenne voltam annak, hogy az ehhez hasonlatosakat jelzés-szinten mutassuk meg. Amikor például a Világtalanokat csináltuk, két hónapig gyakorlatilag együtt éltem egy vak barátommal, Suhajda Pistivel és figyeltem őt, mert ebben a picike színházban nem akartam egyszerűen akár egy fehér bottal vagy egy fekete napszemüveggel megjeleníteni a vakságot. Az Árpádházban az előadás koreográfusával, Barta Dórával találtuk ki, hogy végig legyek borzasztóan merev. Sokszor azon veszem észre magamat, hogy kijövök a színpadról és úgy maradok. Persze ezt mind-mind elő- és utánolvasás előzte meg; bele kellett vájkálni a történelembe jócskán, ahogyan Spiró György is tette, mialatt írta.

– Egyáltalán nem zavar, hogy a stúdiószínházban ennyire közel foglal helyet a közönség?

– Megszoktam. Ráadásul világ életemben szerettem a kamaraszínházakat, mert szerintem a nézőknek is sokkal hatásosabb minden pillanat. Annak idején amatőr színészként leginkább ilyen stúdiószínpadokon játszottunk és nagyon tetszett. Egészen más persze, mint egy nagy színpad; jóval kisebb gesztusok, hang- és taglejtések szükségesek, mert nagyon közel van a néző. És ebből a közelségből adódóan azonnal meglátja, ha kiesel, ezért végig koncentrálni kell. Ezzel szemben például a Vígszínházban el lehet bújni lényegében a távolságba. De nem szabad elfelejteni, hogy mindkettőnek megvan a maga varázsa. Azért volt jó, hogy az alapokat egy nagy színházban sajátíthattam el, mert ha ott meg tudsz szólalni, akkor nagy valószínűséggel a kicsin is. Örök érvényű színházi mondat, hogy ha többet csinálsz, abból vissza lehet venni. Ha viszont kevesebbet, akkor nagyon nehéz fölé dolgozni.

– Valahol azt nyilatkoztad, hogy a színészet által szeretnél valamit átadni, tanítani. Ha jól tudom, a tanítás meg is valósult.

– Igen. Egy évig tanítottam beszédtechnikát héttől tizenhét éves korú gyerekeknek. Az egykori amatőr színjátszó csoportomnak a vezetője hívott meg az iskolájába. Élvezet volt látni, ahogy tizenéves suhancok elkezdenek bejárkálni az óráinkra és kedvelik is őket. A szüleimtől örökölve bennem maradt ez a pedagógus vér. Úgy gondolom, hogy nem csak oltári szentség a színpad, hanem egy katedra is egyben, ahol én vagyok a tanár, a néző pedig a diák, akit meg tudok tanítani egy darabon keresztül a rendező felfogásában a saját világommal kiegészítve, hogy élethelyzetekre miként lehet reagálni, el lehet gondolkodtatni őket vagy csak hatni kicsit a humorérzékükre. Szerintem ez a színész egyik alapvető feladata.

– Mennyire vannak rendezői ambícióid?

– Mostanában gondolkozom rajta. Volt egy Karinthy-estünk Karácsonyi Zoltánnal. Illetve szerettem volna még a Főiskolán megrendezni egy egyfelvonásos Mrożek darabot, de az végül nem jött össze. Aztán, amikor még Szűcs Gábor vezette a Sziget Színházat, akkor ott is megpróbálkoztam ugyanezzel. De két héttel a premier előtt minden színész elment máshova dolgozni a nyárra, így az is le lett fújva. Viszont abban az évben a színházi sátornál én voltam az információs pultban, mert társadalmi munkában le kellett dolgoznom a sok plakátátírást és az egyéb előkészületeket.

– Amikor tavaly bemutattátok Mrożek Tangóját, nem vetődött fel benned újra az egyfelvonásos gondolata?

– De igen, de egyrészt úgy érzem, hogy még bőven állnak előttem szerepkihívások, mielőtt belevágnék egy rendezésbe. Másfelől egy szerepet másfél-két hónap alatt, napi két próbával szerintem meg lehet csinálni. Viszont egy rendezéshez minimum fél év felkészülés kell. Azért szeretek például Almási-Tóth Andrással, Csiszár Imrével és Lukáts Andorral dolgozni, mert ők olyan rendezők, akik hihetetlen alapossággal felkészülnek azokból az anyagokból, amelyekkel dolgoznak. Tulajdonképpen nem tudsz olyat kérdezni tőlük, amire ne tudnának válaszolni.

– Milyen szerepálmaid vannak?

– Szeretnék minél összetettebbeket kapni, olyanokat, amelyeket eddig is. Idővel lehet, hogy példának okáért a III. Richárdod szívesen eljátszanám vagy Molnár Ferenceket, amelyekből egyre kevesebbet mutatnak be. De kifejezett szerepálmom nincs, mert szerintem nem az a fontos, hogy az ember lássa, hogy mi az, amiben kiteljesedhet, hanem az, hogy mit bíznak rá.

– A Dr. Faustusban a színház egy másik területén is kipróbálhattad magad. Milyenek voltak a tapasztalataid?

– .Szerepel nyolc dal az előadásban és Káel Csabáék tudták rólam, hogy még gyerekkoromban szertornáztam és jó mozgással bírok, illetve elég sok zenés produkcióban benne voltam, ezért rám bízták, hogy készítsek hozzájuk mozgáskoreográfiát. Érdekes munka volt, mert nem gondoltam volna, hogy a kollégák így fognak viselkedni: bementem az első mozgáspróbára és mindenki azonnal jött, csinálta és szerették is. Egerben láttam, amikor Horváth Péter Kerti mulatságának koreográfusa, Túri Lajos hogyan talál ki mondókákra mozgásokat, a színészek mozdulatait, aztán jött a hóhér akasztása a Faustusszal és rájöttem, hogy irdatlan nehéz feladat.

– Vállaltál más feladatköröket is?

– Főiskolás korunkban sok vizsgánkhoz készítettem díszletet a szedett-vedett folyosói tárgyakból, világítást, stb. Dolgoztam a Woyzeck zenéjén. Illetve a Liselotte és a májusban néhány mozgás kapcsán segítettem Dózsa Tucinak (Dózsa Zoltán – a szerk.) és ajánlottam Pozsgai Zsoltnak pár zenei betétet Gulyás Levente zeneszerzése mellett Nem lehet mindenhez érteni, de néha ki kell próbálni magunkat másban is. Szerintem a színházon belül nem elég, ha az ember csak megtanulja a szöveget, bólogat az instrukciókra, felmegy a színpadra és megcsinálja, hanem erőteljesen gondolkodni kell. Úgy gondolom, a színész munkájából ez nagyjából nyolcvan százalékot tesz ki és a fennmaradó húsz százalék a tehetség és szerencse.

– Miként kerültél bele a szinkron világába?

– Amikor a Madáchban játszottam, Kautzky Armand elvitt a Pannónia Filmstúdióba. Rengeteget „tömegeztem”. A Főiskola alatt le kellett kicsit állni vele, mert az első két évben nem igazán szerették, de én mindig elmentem sutyiban dolgozni. Aztán harmadikosként Csankó Zoltánnal több helyre is eljutottam. Végigjártam a klasszikus szamárlétrát a tömegezéstől a kisebb-nagyobb szerepekig. Illetve több tv-csatornánál is narráltam. Emlékszem, a 187 című filmben kaptam meg az első főszerepemet, amely egy tanár-diák történet és hogy- hogy nem, a tanár Csankó Zoltán volt, én pedig a diák. Emellett szinte még az elején bejött a South Park és onnantól kezdve folyamatosan hívnak.

– Milyen volt az első találkozás a South Parkkal?

– Amikor megjelent Magyarországon, még az HBO-nál sem tudták pontosan, hogy mi az. Egyszer felhívott egy gyártásvezető, hogy lenne-e kedvem egy rajzfilmsorozathoz. És persze volt. A stúdióban összetalálkoztunk Csőre Gabival és Bozsó Petivel és az állunk leesett, amikor először belenéztük a sorozatba. Akkor hirtelenjében kitaláltunk egy hangot, amely aztán úgy is maradt. Hihetetlenül sokáig alig tudtunk felvenni tíz percnél hosszabb anyagot, mert utána húsz percig elkapott bennünket a röhögő görcs. Aztán megszoktuk.

– Több sorozatbeli kifejezés, amelyek azóta szállóigévé váltak, tőletek származik.

– Igen, főként az elején – amikor még gyerekcipőben járt a fordítás fordult elő -, hogy beletettünk saját szövegeket. Ahogy vettük fel, hallottuk az eredetit és rájöttünk, hogy míg van négy káromkodás az angolban, a magyarban négyszáz – akkor miért ne használjuk őket. Rengeteg kifejezés honosodott meg így. A „zsíragyat” például Bodó Viktor barátomtól hallottam a Főiskolán. De a „csá-csumi-csát” is Csőre Gabi hozta be a köztudatba Cartmanen keresztül. Mi is hozzátettünk kicsit a magyar szinkronhoz és sokszor jobb lett, mint az eredeti, a tartalmassága miatt. Bár azt mindig elmondjuk, hogy gyerekeknek kifejezetten nem ajánljuk és elbeszélgetnék azzal a szülővel is, aki engedi nézni a tizenhat év alatti gyerekének.

– A South Park töretlen népszerűségnek örvend; számtalan rajongói oldalt készítenek neki és körülbelül egy évvel ez előtt szerveztek egy közönségtalálkozót is a szereplők magyar hangjainak. Nem érzed úgy, hogy Kyle Broflovski a fejedre nőtt?

– Nem, mert aztán jött a Family Guy és Stewie. Szerintem az emberek külön tudják választani ezeket a dolgokat. Ugyanúgy, ahogy Csőre Gáborhoz sem nőtt hozzá Cartman, mert ott van neki Adam Sandler és sok minden más. Úgy gondolom, ez jóval kisebb bélyeget jelent, mint egy szappanoperabeli szerep, amelyet évek óta alakítasz.

– Miként nyerte el végső formáját az örökösen édesanyja és a világ elpusztításán munkálkodó, nagydumás csecsemő, Stewie?

– Ez egy angol akcentussal beszélő karakter, de ezt nem tudtuk megmutatni, ezért csináltunk belőle Dóczi Orsolyával a Balog Mix Stúdióban egy arisztokratikus őrültet. Az első két-három részben még keresgettük, de aztán szerencsésen rátaláltunk a figurára. Nemrégiben a Dr. Csont című sorozatban feltűnt a televízióban Stewie és elkezdett beszélni a főszereplővel. Széles Tamás kollégám kiszúrta és mondta, hogy én szoktam szinkronizálni és a rendező rögtön szólt a gyártásvezetőnek, hogy mondja le azt, akit hívni akartak és szóljon nekem. Nem volt több nyolcpercnyi munkánál, de nagyon szívesen kimentem.

– A szinkronmunkáid során találkoztál olyan külföldi színésszel, aki nehéz feladatnak bizonyult? Vagy olyannal, aki valamiért különleges számodra?

– Már kétszer kölcsönözhettem Adrien Brody-nak a hangomat, akit kifejezetten szeretek és jó színésznek tartok. Jó színészt pedig jó szinkronizálni, ugyanakkor kihívás is, mert, ha az ember nem üti meg a mércét, akkor ott veszett el a dolog. Julian McMahon is egyértelműen ilyen. A legborzasztóbb egy spanyol színész, Fernando Tejero, az Ez a ház totál gáz Emiliano Delgadoja volt – akit már több filmjében szinkronizáltam. Ő olyan gyorsan beszél és vált, hogy lehetetlen követni. Ez általában nem okoz gondot, de ő még engem is megizzasztott.

– Milyennek tartod a Kés/alatt című sorozatot?

– Kifejezetten jónak. Egyrészt azért, mert egy igazán formabontó sorozatról van szó, amely érdekes kérdéskört feszeget. Például, hogy hol húzódik az orvoslásban az a határ, ahol valóban még gyógyításról beszélhetünk, és hol kezdődik az, ami leginkább már csak az emberi hülyeség hozadéka. Kitűnőek a figurák, a sztorik, én a mai napig nagyon szeretem, attól függetlenül, hogy egy kemény alkotás. De nekem, aki South Parkon és Family Guy-on nevelkedtem, egy Kés/alatt már meg sem kottyan.

– Jelenleg fut az utolsó évad. Milyen a finálé?

– Súlyos. Nagyon megkeverik a szálakat.

– Lesz új bemutatód még az évad során?

– Benedek Miklóssal nem régiben fejeztük be Szomory Dezső Takács Alice című darabját. Hosszú idő óta először egy olyan év, amikor nem vagyok telezsúfolva munkákkal a Kamaraszínházban. Kiszámoltam, hogy öt éven belül huszonnégy bemutatóban vettem részt. Tavaly például ötöt próbáltam: kezdtem az Isten lábával, amely két egyfelvonásos, majd jött Mrożek Tangója, aztán a Színházkomédia, utána a Dr. Faustus, majd Ács Jánossal elkezdtük a Kutyapanziót, de abból végül sajnos nem lett semmi. Az még előfordulhat, hogy megint összeállunk házon kívül Karácsonyi Zoltánnal egy gerilla színház erejéig… A többit még meglátjuk.

– Ha nem színész lennél, akkor lehet, hogy szakács?

– Akkor sok minden lehetnék: lehetnék matektanár vagy csillagász, aminek eredetileg készültem, esetleg számítástechnikus, mert édesapám révén kisgyerekként megismerkedtem a computerek világával és azóta is sokat foglalkozom velük. De igen, akár szakács is, mert főzni nagyon szeretek. Bár papírom nincs róla, tizenhat éves koromtól főzök. Nagy szerelem, nagy hobbi és egyben kikapcsolódás is.

– Ki az, akit interjúalanynak javasolnál?

– Karácsonyi Zoltánt és Görög Lászlót szívesen ajánlom.

Be Bo