Főoldal

















„Mindenkinek ajánlok egy kis vámpírszinkronizálást.” - Dunai Tamás

Hallhattuk már vámpírként a True Bloodban, uralkodóként a Trónok harcában, az ország kedvenc karácsonyi filmjének egyik karaktereként és az utóbbi évek egyik legjobb filmszinkronjában. Emellett ő a Hegedűs a háztetőn Tevjéje és a Mary Poppins Mr. Banks-je is. Dunai Tamás örömmel mesélt legemlékezetesebb szerepeiről, pályafutásáról és sok minden másról is.




Hogyan került a színészi pályára?
Sosem jutott eszembe, hogy profi színész legyek. Lelkesedésből, amatőrként kezdtem.  Különböző szavalóversenyeken vettem részt: Keszthely Helikon, országos első díj. A siker szele így már gimnazista koromban megcsapott. Érettségi után a bölcsészkarra jelentkeztem orosz-francia szakra, de az orosz felvételim nem sikerült. A káderlapomat látva megkérdezték, miért nem megy egy szavalóbajnok magyar-franciára?  Rákérdeztem, mikor lesz a felvételi, mondták, hogy holnap. Tehát másnap felvételiztem magyarból, és egyetemista lettem.

Többet jártam azonban az egyetem mellé, mert ott volt a Szegedi Egyetemi Színpad, amit Paál István vezetett. Egyfelvonásosokat próbáltunk. Ő bízta rám Déry Tibor Óriáscsecsemő című darabjának a címszerepét, ami végigkíséri az életemet. Most rendeztem Kecskeméten, februári bemutatóval, nagyon izgalmas munka volt. Néhányan eljöttek azok közül, akikkel negyven évvel ezelőtt játszottuk, és roppant izgalmasnak tartották. Furcsa, hogy az ember életébe néha akkor jönnek dolgok, amikor várja, néha pedig akkor, amikor nem. Visszatérve az egyetemi színpadhoz. Elindultunk a Ki mit tud?-on a csoportos kategóriában. Ezen belül volt egy előzsűri, Vámos László és Mensáros László alkotta.  Ők döntötték el, hogy mehetünk-e a tévébe. Én Radnóti Hetedik eclogáját mondtam, az erőltetett menet idején, egy fogolytábor közepén ülve szőrcsuhában, trikóban. Zöld utat kaptunk.

Mensáros Laci bácsi, aki ekkor járta az országot a XX. század című előadóestjével, odajött hozzám és leszúrt: „Kisfiam, hogy képzeli ezt? Azt az és-t nem úgy kell ám mondani, mert megdöccen a hexameter. Egyébként meg miért nem jelentkezik a Főiskolára?” Azt feleltem, negyedéves bölcsészként túlkoros vagyok, és egyébként is tanár szeretnék lenni, de azt mondta, azért csak felvételizzek. Elmentem, és fel is vettek. Nyilván megérezte rajtam a színpad és a Radnóti iránti szerelmet, valamint azt az alázatot, amit bölcsész korom óta makacsul vallok, hogy amit mutatok az fontosabb, mint aki mutatja. Nem én vagyok a fontos, hanem a mondanivaló miértje és az a lelkiállapot, amelyet megteremt. El nem tudnám képzelni, hogy hangsúlyokat utánozzak. Megpróbálom elkapni a karakter lelkiállapotát, és ha ez sikerül, már egyenes út vezet a néző szívéhez.

Hogy teltek a főiskolás évek?
Szinetár Miklós osztályába kerültem, aki rengeteg, alkatomtól eltérő szerepet adott. Tizennégyen voltunk az osztályban, és majdnem mindenki színész lett, de színházigazgatók és főrendezők is vannak közöttünk. Jó osztály volt.

Mi volt az első színpadi szerepe?
Főiskolás koromban kaptam egy főszerepet. Kerényi Imre, aki akkor még rendező volt a Madách Színházban, Karinthy Ferenc ’70-es évek című darabjában rám bízta egy hosszú hajú, keze-lába egy  kamasz szerepét. Én akkor huszonévesen pont olyan voltam. Kicsit későn érő típus vagyok. Bessenyei Ferenc fiát kellett játszanom. Ez egy hihetetlen dolog volt. Megnéztem a próbatáblát, és az én nevem volt a második Bessenyei után. Ráadásul olyan partnerekkel dolgozhattam együtt, mint Körmendi János, Kiss Mari, Gyabronka József, Menszátor Magdolna, akiket a szinkronból is jól ismerhetnek. Beleugrottam a mély vízbe.  Bessenyei Feri valamiért nem szerette ezt a szerepet, így csak tizenegy előadást ért meg. Viszont itt ismerkedtem meg Tarr Marival, aki később számos műsoromban közreműködött, mert miután kilépett a súgólyukból, előadóművész lett. Régi, furcsa összeszövődései ezek a sorsnak.

Harmadéves koromban, karácsony környékén Ádám Ottó megkérdezte: „Tamáskám, akarsz-e a Madách Színházba jönni?” Majdnem kiugrottam a bőrömből. Fantasztikus, nagyon erős társulat volt: Domján Edit, Gábor Miklós, Pécsi Sándor, Basilides Zoltán, Márkus László. Mivel a lányok nagy bosszúságára a főiskola elejétől nős voltam, madarat lehetett volna velem fogatni, hiszen lement rólam a felelősség ezzel a lehetőséggel. Az első gyermekem, Marci negyedéves koromban született. A Kabaré vizsgaelőadása kirobbanó siker volt Szinetár Miklós rendezésében, később az Operettszínház is bemutatta. Schultz urat a gyümölcskereskedőt játszottam. A nézők négyes oszlopban álltak oldalt az Ódry Színpad mellett, és amikor elfogyott a taps, lábbal dobogtak. A jelenetek között rohantam a portára telefonálni, hogy szül- e már a feleségem. Akkor még nem volt mobil, a főiskolásoknak nem lehetett a színházból telefonálgatni, komoly harcaim voltak a portás bácsival, hogy kapcsolja a várost.

A Madáchban fantasztikus karakterszerepeket játszottam 15-20 évig. A komoly feladatok, a nagy hősök egészen a Dr. Herzig elkerültek, de ez nem is baj. Akkor Huszti Péter volt ott az az alkat, aki mindent eljátszhatott, amit mondjuk öt év múlva én is el tudtam volna. A szerencse a szerencsétlenségben, hogy megtanultam a rengeteg karakterszerep eljátszásának csínját-bínját: postamesterek, papok, rendőrök, tűzoltók, mindenfélék. Ezek behoznak egy sorsot. Körmendi János mondta, hogy a főszerepet könnyű eljátszani, mert az ember később, egy másik jelenetben javíthat. De ha bejössz, és van 15 mondatod, akkor ezalatt kell egy egész életet megjeleníteni, és ha nem sikerül, nincs javítási lehetőséged. Nagyon jó iskola volt. Ezután jöttek a nagy szerepek: Dr. Herz, Macskák, Hegedűs a háztetőn. Aztán történtek fizikai és lelki balesetek is. A fizikain az Anna Karenina próbái alatti combszakadást, és az azt követő térdműtéteket értem. Így már egyre kevesebbet tudok úgy ugrálni, mint a Macskákban húsz évig. Van az a közmondás , hogy sokat akar a szarka, de nem bírja a farka. Vagy, ahogy Végvári Tamás, a nagy szinkroncápa tréfásan mondta: „Tamáskám, ugrom át a pocsolyát a szokásos lendülettel, és puff, bele a közepébe. A fene egye meg, elmúltam ötven!”  Amikor az ember érzi, hogy bizonyos dolgokra már nem képes, meg kell tudni állni.

Hogyan készül egy színpadi szerepre?
A színész hat héten át dolgozik ugyanazzal a szöveggel a próbák során.  Reggel, délben, este, éjjel. Átszűri az összes tapasztalatán, összetöri mozsárban, megfűszerezi és odateszi minden nap frissen. Minden nap. 1300 Macskák előadás volt, a 300 valahányadiknál szálltam be Haumann Péter helyett. Később mások is játszották ezt a szerepet: Tímár Béla, Hirtling István, Mikó Pista, Szolnoki Tibor. De én évekig egyedül játszottam, nem volt váltótársam. A személyiség látszólag felcserélhető, de valójában mindenkinek meg kellett küzdenie azzal a feladattal, amit Haumann Péter odatett. Most ugyanez a helyzet kísért a Mary Poppinsban, Mr. Banks szerepében. Olyan társakkal kell szinkronban mozognom, mint Szervét Tibor, vagy Szerednyei Béla. Ők is azok a Mr. Banksek, mint én, mégis mások. A színpadnak vannak törvényei, a zene ugyanakkor szólal meg, hogy a partnerek ne kapjanak idegösszeomlást, ugyanakkor kell bizonyos mozdulatokat megtenni, mégis lehet másképp csinálni. És éppen ez az izgalmas benne. A Macskákat ötszázszor játszottam, és nem volt két egyforma előadás. És soha nem untam! Mi jut aznap az eszembe, amikor öreg macskaként éneklem, hogy: ma ez megy, vagy az megy? Sosem kérdeztem, meg, hiszen fejben volt énnálam hetven szerep. És tényleg eszembe jutott, hogy 40 oldal szövegem volt Arthur Miller Alkujában, a másikban 80 oldal és ezeknek bármikor előhúzható állapotban kell lenniük az ember fejében.

És ha két színpadi próba között van egy négyórás szinkron, akkor el kell felejteni, hogy ő ki, mert akkor már arra kell gondolni, hogy ő Francois Cluzet, Robert Redford, vagy a Trónok harcának rohadt uralkodója, és az ő agyukkal, légzésükkel, szívverésükkel kell közelíteni ahhoz a figurához, amit manapság már csak a szinkronrendező tud nekem elmesélni. A rohanó világban nincs arra idő, mint a régi Pannóniában - ahol színészvetítések voltak, és majdnem próbafolyamatot tartottunk - hogy leüljünk és megbeszéljük a figurát.

Egy nap alatt felvesznek egy filmet. Hogyan lehet elkapni a karakter lényegét ilyen rövid idő alatt?
Ez nagyon nehéz. De ha valaki 1976 óta van a pályán, akkor tud már úgynevezett mesterségbeli dolgokat. Tud levegőt venni, koncentrálni, érzelmeket előcsalogatni magából. Sztanyiszlavszkij mondja, hogy az érzelem olyan, mint a madár, amit sípszóval elő lehet csalogatni. Ha csak a fejét van kedve kidugni, akkor ma annyi az igaz, ha előjön és csilingel, akkor meg annyi az igaz. Nem szabad erőltetni. Tudnunk kell, hogy mi és mennyi az, amit az adott figurára pazarolhatunk magunkból. Mert általában nagyobb az a világ, amit mi hozunk magunkkal, mint az, ami a vásznon van. Meg kell tanulni akár egy nap alatt is felnőni ahhoz a feladathoz, amit ők hetekig csináltak abban a filmben. Tényleg borzasztóan nehéz, de ha igazán komolyan veszi az ember, akkor mámorító, akkor tényleg nagyon jó.

Egyébként nem szeretem ezt a füles korszakot, mert gépiessé teszi az egészet, az egyik fülemről mindig le szoktam venni. Nekem nem szolgai módon kell követnem az adott színészt, hanem azt kell csinálnom, amit én csinálnék abban a helyzetben. És minél közelebb van a kettő egymáshoz, annál inkább el lehet hinni, hogy a szinkron nem csak X tekercsnyi felolvasandó szöveg, hanem egy tökéletes lelkiállapot megérzése és újrateremtése. Csakis így van értelme.

Az elnök embereiben ön szinkronizálta Dustin Hoffmant. Hogyan emlékszik rá vissza?
Lubickoltam abban a filmben. Dustin Hoffman egy apró termetű ember, teljesen más, mint én. Nagyon izgalmas volt belebújni a bőrébe. Elkápráztatott az az őszinteség és technikai tökély, ami belőle sugárzott. Egy mesterkurzussal felért csak az, hogy megpróbáljam eltalálni, hol vesz levegőt. De Robin Williams is egy nagy találkozás volt. Az Ébredésekben én szinkronizáltam. Nem tudtam volna a Jó reggelt, Vietnam!-ban úgy megcsinálni, mint Bajor Imre, vagy a Holt költők társaságában úgy, mint Tordy Géza.  Mennyire különbözőek vagyunk ugyanarra a színészre!

Mitől függ, hogy melyik szerepre kit hívnak be?
Attól, hogy a szinkronrendezőnek ki ugrik be rá. Nem hiszek abban, hogy archasonlóság alapján kap valaki feladatot. Aprics Laci például már tudja, hogy rám lehet bízni a legszemetebb negatív figurát is, mert örömmel megcsinálom, élvezem a feladatot.

A Reszkessetek, betörők!-ben a Kevin édesapját alakító John Heardöt szinkronizálta. Gondolták, hogy ekkora siker lesz?
Nem, ezt nem sejtettük, de lubickoltunk a szerepben. A gyerekek is nagyon jók voltak. Akkor még ügyeltek arra, hogy úgy diszponáljanak, hogy a partner is ott van. Nagyon hálás feladat volt, egy percig sem éreztem unalmasnak.
 
Minden karácsonykor leadják a tévében. Meg szokta nézni?
Láttam kétszer vagy háromszor, ha nem is pont karácsonykor. És szívesen megnézném még egy párszor.

Több kiváló, híres színészt is szinkronizált.
Igen, például a Kína-szindrómában Michael Douglast. Általában Dörner Gyuri szinkronizálja őt, de ebben én kaptam el jól. Vagy Robert Redford, mindig Szakácsié volt, amíg élt. De az Amerika Kapitányban én kaptam, pedig válogatás volt a szerepre, kiküldték a hangot külföldre, és a producer döntött. Komoly szinkroncápák voltak a vetélytársaim, és nagyon örülök, hogy sikerült megfognom ezt az alkatomtól eltérő figurát. A szinkront egyébként művészetnek tartom, kiegészítő sport a színházhoz. Segít, hogy a színházat is jobban csináljam, hiszen nagyszerű színészektől tanulhatok.

Megnézi a munkáit?
Rögtön nem tudom megnézni, azt sem mindig tudom, mikor vetítik. De amikor tehetem, megnézem, és próbálok tanulni belőle. Mivel a szinkron a pillanat megragadásáról szól, nagyon oda kell figyelni, mert nemigen van mód a javításra. Örülök, ha látom, hogy jó, amit csináltam. Fontos az önkontroll.

A True Bloodban több évadon át szinkronizálta Denis O’Hare-t. Kihívást jelent egy ilyen negatív szerep?
Hogyne. A cselekmény motorja a negatív figura. Imádtam. Nagyon hálás feladat, ha egy perc alatt vámpírrá változik az ember, vért szív, harap, és a legagresszívebb hangokat adja ki. Ez felér egy csomó antidepresszánssal. Idegnyugtatóként mindenkinek ajánlok egy kis vámpírszinkronizálást.

Nemrég egy másik vámpíros feladat is megtalálta, hiszen Az ismeretlen Drakulában a Trónok harcához hasonlóan ön szinkronizálta Charles Dance-t. A sorozat miatt hívták erre a szerepre?
Ha eszébe jut a szinkronrendezőnek, hogy az adott színészt már szinkronizálta valaki, akkor szerencséje van az illetőnek. De egyébként ez csak akkor jó, ha a film úgy kívánja. A nézők persze kényelmesek, szeretik például Bud Spencert Bujtor István hangján hallani, és így nagyon nehéz elképzelni, hogy más is meg tudja csinálni. Hívtak a Doktor House-ra Szakácsi Sanyi helyett, de nem vállaltam, mert nagyon friss volt még bennem a halála. Kulka Jani viszont igent mondott, és zseniálisan megcsinálta. Ezért nem hiszek abban, hogy skatulyázni lehet embereket. A jó szinkronrendezők nem a külső alapján osztanak szerepet. Ők az egyetlenek a stúdióban, akik az egészet át tudják látni, nagyon nagy a felelősségük.

Visszatérve a Trónok harcára, mennyire volt nehéz az egyeztetés?
Nagyon, mert a rendező sem tudta, mikor jön elő a figura. De Juhász Annával rengeteg filmet csináltam már, és tudtam, hogy ha ő hív, az biztosan jó lesz.
 
Galambos Péter nemrég egy interjúban élete főművének nevezte az Életrevalók szinkronját, amin ha jól tudom, két napig dolgoztak.
Igen. A Róna utcában vettük fel, és más stúdiókból jöttek át megnézni, hogyan csináljuk. Dőltek a röhögéstől, vagy sírtak. Annyira együtt voltunk, együtt is vettük fel.

Mennyire instruálta önöket a szinkronrendező, Dóczi Orsolya?
Csak az első pár tekercsnél instruált bennünket, de az olyan volt, mint amikor a vásárban meglökik a kecskét, hogy menjen messzire. Nekem is ez az egyik főművem, nagyon együtt voltunk Petivel. Az eltérő alkatunk ellenére megvolt köztünk a szikra.

Milyen feladatokra készül a közeljövőben?
A kecskeméti színház most jobban foglalkoztat engem, mint a főváros. Fantasztikus rendezőkkel dolgozhatok: Szász János, Bagó Bertalan, Benedek Miklós, Bezerédi Zoltán, Cseke Péter. Barta Lajos Szerelem című művében játszom ősszel az apát, aztán ismét az Isten pénze című musical következik, karácsonyi bemutatóval. Ez ment már korábban a Madáchban és Győrben is. Önálló estjeim vannak, például a Gyulai Várszínházzal a Füveskönyvek című előadás. Binder Károly zongoraművész zongorázik, egy táncosnő keleti táncot lejt, én pedig Hamvas Bélát, Weöres Sándort, Márait olvasok fel. Lesz önálló estem Szlovákiában is. Klarinétozok, szaxofonozok, verseket mondok. A Hegedűs a háztetőn óta rendszeresen fellépek a Budapest Klezmer Banddel.

Ami a szinkront illeti, most főleg alámondásos feladatok vannak. Csodálatosak ezek az ismeretterjesztő filmek. Az ember elájul, milyen gyönyörű dolgokat teremtett a Jóisten. Ezeknél meg kell érezni, mi az a fontos információ, amit át kell adni a nézőknek, és mivel egyedül vagyok, az ismétlésre is van lehetőség.

Kikapcsolódni a zene, a vitorlázás, az úszás és a természet segítségével szoktam, de persze mindenekelőtt amikor csak tehetem, a két unokámmal vagyok.

Búcsúzáskor a művész úr megmutatta a fotóikat, és boldog mosollyal elárulta, hogy hamarosan három lesz a kislány Dunaiéknál.

 Vrabecz Vali



Hozzászólások:
Oldalanként
Nincs ilyen mappa: truemovies
Csiripel a csiripke

Tartalomjegyzék