A hangválogatott

Szerintem a magyar színészeknek annyira karakteres a hangjuk, hogyha hozzánőnek egy külföldi színészhez, nehezen lehet tőlük elválasztani. De, azért gondoljunk végig valamit! A zöld mocsári szörny, Shrek élet és harcostársa, a szamár magyarhangját Kerekes József adja, igen kiválóan. Viszont az eredetiben Eddie Murphy szólaltatja meg, akinek ugye tudjuk, hogy szintén Dörner az egyetlen, és igazi magyarhangja. A Fiona hercegnőt megszólaltató Cameron Diaz megkapta a saját Für Anikós hangját, a Csizmás Kandúros Antonio Banderas is Selmeczi Roland-ként hallható. Vagyis itt az eredeti sztárok a saját magyarváltozatukban szólalnak meg. A szamár vajon miért nem? Hát képzeljék el ezt az okoskodó, nagyszájú négylábút Kerekes vékonyka, de intelligens hangja helyett Dörner „betonmacsó-végzek mindenkivel” hangján megszólalni? Mindenki azt hinné, hogy Bruce Willist látja, csak szamár jelmezt húzott magára.

Viszont telitalálat Liptay Claudia a Bazi nagy görög lagzi főhősének, Nia Vardalos szinkronhangjaként! Az ő telt, mélyen zengő orgánuma, bennem a szexistennő és a földanya figuráját idézi. Így a film dupla élvezetet okoz. Egyszer maga az eredeti alkotás, amely igen kiválóra sikeredett, és ezen felül a magyarváltozat, amely helyenként jelentős plusszokat adott az eredetihez. Az ilyen élményekért is szeretek szinkronizált filmet nézni.

Függetlenül az aktuális film származási helyétől, vagy főleg annak minőségétől rendszeresen tobzódhatok a magyar „hangválogatott” tagjainak produkcióiban. Előfordulhat, hogy ugyanazt a hangot, ugyanabban a percben az egyik csatornán magas izmos fickóként egy krimiben hallom, aztán egy kattintás, és alacsony, kövér, vigyorgós emberként találkozom vele egy vígjátékban. Ez számomra olyan élvezet és luxus, amelyet más országok lakói nem igazán élvezhetnek.

Pedig a Színművészeti Egyetemen évtizedek óta nincsen szinkronképzés. A legutolsó ilyen oktatás az egyik nagy öreg, Vas János, szinkronrendező nevéhez köthető, aki valamikor a 70-es-80-as években dolgozott azon, hogy a színészdiploma átvételekor az ifjú tehetségek a szinkronfülkében is meg tudjanak szólalni. Azóta semmi nem történt ez ügyben. S mégis, halljuk a csodát! Ma körülbelül öt-hatszázan lehetnek, akik megfordulnak a stúdiók körül. Ám közülük talán, ha tíz-tizenöt százalék az, amely komoly munkákhoz juthat. Ők viszont a szakma abszolút sztárjai. Viszont vannak olyan igen kiváló színészek, akik szerintem világhíres hanggal bírnak mégsem jutnak folyamatos munkához.

Ki hinné el, hogy a közel két méteres izomkolosszus, osztrák testépítő Arnold Schwarzenegger magyarhangjai között csak alacsony művész akad. Persze mind a Gáti Oszkár féle – terminátorok – mind a Reviczky Gábor féle megoldások nagyszerűek és kiválóan passzolnak az adott szerephez.

Azonban külön ki kell emelnem Tordy Gézát, aki talán az egyetlen igazán jó Schwarczi vígjátékban, az Ikrekben szolgáltatta a magyarhangot. Tordy Géza egyébként a magyar szinkron egyik nagy-nagy vesztesége. A Petrocelli óta nem hallom rendszeresen se tv-, se a mozifilmekben. Pedig a misztikus Twin Peaks második felében feltűnő, gonoszt alakító Kenneth Welsh eredetiben meg sem tudta közelíteni a Tordy által produkált szörnyeteget. Tudom, hogy a kiváló művész rengeteget játszik és rendez, de én akkor is hiányolom a hangját. Lassan eljutok oda, hogyha Tordy szinkronizál, úgy élvezem a filmet, hogy nem is nézek a képernyőre. Legutóbb a Psycho IV. részében Anthony Perkins magyarhangjaként hallottam. Az alkotás rossz volt, Perkins unalmas, de Tordy nagyszerű. A film néhány félelmetesebb perce a magyar művésznek köszönhető. Tordy némi hangreszeléssel, és mélyítéssel elérte azt, hogy elhittem Perkinsnek, még mindig ölni akarja a körülötte lévő nőket. Másik nagy veszteség Garas Dezső. A Belmondo-féle Profi nem lett volna olyan sikeres, ha nem Garas hangján szólal meg. A francia sztár többi szinkronja is nagyszerű, hiszen hol sármos, hol bátor, hol hős a figurája, de Garasnál mindez egyszerre. Annak ellenére, hogy Garas fizikai adottságai messze elmaradnak a francia sztárétól. A legigazibb francia hang Garasé, aki egyszerre őrzi a torkában a jó sajtok, és borok ízét, zamatát.

Aztán ott van még Haumann Péter. A kiváló művész legismertebb alakítása a francia komikushoz, Louis de Funés-hez kötődik. Neki sikerült a legélethűbben követni a francia sztár szófordulatait, pergő mondatait. Ám hallotta e már valaki ugyanezt a hangot, amikor gonosz figurát szinkronizál. Azt hiszem a fémen karcolódó kés „sikolya” sem okoz olyan hidegrázást, mint az igazán gonosz haumann-i hangzás.

A listát bővíthetném tovább, de egy valakiről még mindenképpen szólni kell. Básti Juli tetőtől-talpig igazi nőből van, méghozzá olyanból, akinek a hangkészlete a csábító vamptól (Sharon Stone-Elemi ösztön) egészen a Rém rendes család Peggy Bundy-áig terjed. A vörös hajú, Oprah-t bámuló, egész nap bon-bon-t majszoló cipőárusné igazi hangja csak és kizárólag Básti Juli lehet.
A magyar művésznő filmben, színházban, szinkronban olyan mélységben mutatja be a nőiességének és az emberi mivoltának tárházát, hogy azt kevesen tudják utána csinálni. Képes arra, hogy a világ összes férfiját megbolondítsa, de arra is, hogy csúnyán és bután saját magából csináljon bolondot. S, ha kell mindezt csak a hangjával.

Szerintem a szinkronrendezők egy-egy hang kiválasztásánál legtöbbször arra ügyelnek, hogy a figurához passzoljon a hang, mintsem a színészhez. Például a külföldre származott Hujber Ferenc, a nők bálványa kiválóan szinkronizálta a Sírhant Művek homoszexuális főhősét. Hujber igazi macho, mégis a hangját többször lehetett hallani, nem igazán férfias férfiak szinkronjában. Ugyanis hangjának lágysága, selymessége, és magassága kiválóan illeszkedik a „kinézetéhez”. Az őt váltó Kállóy Molnár Péter, aki szintén kiválóan szinkronizál, már nem számít jó választásnak. Kállóy hangja érdes, kemény, férfias, amely szöges ellentétben van a figura viselkedésével.

Egy igazán üdítő kivételt meg kell említenem. A Shine (Ragyogás) magyar változat elkészítésére Csankó Zoltánt kérték fel. A művész nemcsak arra vette a fáradságot, hogy a szakmában szokatlan munkastílusként többször megnézte az eredeti filmet, de igyekezett egy színházi szerephez hasonlóan fel is készülni a munkára. Az utolsó tekercsek elkészülte után annyira elégedett volt az eredménnyel, hogy a hangját, a filmmel együtt videokazettán sokszorosítva, néhány barátjának elküldte a premier előtt.

Akad olyan is, aki követendőnek találja, a külföldi színész párját. Kautzky Armand, a Madách színház művésze egy sorozatban és több filmben szolgáltatta Pierce ”James Bond” Brosnan magyarhangját. A sármos ír színész, hamar szimpatikussá vált magyar megfelelőjének. Kautzky miután megismerte Brosnan hitvallását úgy gondolta, hogy érdemes nemcsak a stúdióban, de más téren is őt követnie.

A színészek számára a sorozatszinkronok mindig sikert, népszerűséget jelentenek, különösen akkor, ha jó filmről van szó. Ez természetes is, hiszen a közönség nap, mint nap találkozik a nevükkel és hangjukkal, s figurákon keresztül megszereti vagy meggyűlöli őket, de mindenképpen beszél róluk. Azonban egy sorozatban való részvétel veszélyekkel is járhat. Ha egy színész hangja hosszú ideig együtt él egy figurával, akkor azonosítják is vele. Előfordulhat, hogy a szinkronrendezők más feladatokra egy ideig nem hívják a színészt, nehogy emlékeztessen a korábbi sorozatbeli figurára. Ez régen akár hosszabb ideig tartó szünetet is jelenthetett.

Különösen akkor, amikor még csak az MTV kettő csatornája volt az országban fogható, így sokkal nagyobb volt a lehetősége annak, hogy ugyanazzal a hanggal találkozhat a közönség. Persze nemcsak itt, de a színészek „otthonában” a színházban is eleshettek mindenféle komoly szerepektől, mert a nézők rögtön egy sorozatbéli hanggal azonosíthatták. Azonban ma már a sok csatorna között jobban elvész a hang, így a színész már kevésbé van kitéve ilyen veszélyeknek.
Ám maguk a filmek is „megszenvedhetik”, ha rossz a rendező választása, vagy olyan színész szólal meg, akinek semmi köze nincs a szinkronszakmához. Az ilyen esetek leginkább a kisebb csatornákon, és videóra készült filmeknél fordulhatnak elő. Legyen az bármilyen jó alkotás, az egész mehet a kukába, ha a magyarváltozat hallgathatatlanná válik.

Legutóbb éppen az egyik nagy kedvencemtől Michael Madsentől vettem igen gyorsan búcsút egy krimiben. A rendezőnek sikerült egy olyan magyarhangot választani, amely teljes mértékben életidegen volt a művész karakterétől, habitusától, szerepétől, szóval minden megmozdulásától. Pedig a jobbak tudják, Michael Madsen magyarhangja csakis Gesztesi Károly lehet. Minden más csak szentségtörés!