Egy zaklatott vélemény

Már moziba sem nagyon megyünk, ha a külföldi sztárok nem anyanyelvünkön szólalnak meg. De valóban csak lustaságból szeretjük a magyar szinkront? Szerintem az is benne van, hogy hozzá szoktunk a kiváló minőségű magyar hanghoz. A 70-80-as években több külföldi forgalmazó nevezte a magyar változatot jobbnak az eredetinél. De idézzünk fel egy történetet a rendszerváltás környékéről! „Amikor megszólalt, azt hittem, hogy kiszaladok a stúdióból. Időnként olyan félelmetes volt, hogy a hideg futkosott a hátamon.” – mondta Ráckevei Anna Anthony Hopkins kannibálját szinkronizáló Sinkó Lászlóról. A szinkronstúdióban legalább olyan feszült volt a hangulat, mint a filmvásznon. Ja, és a „Clarisse Starling” nevet sem előtte, sem utána nem ejtette ki senki olyan brutálisan, és erotikusan egyszerre, mint Sinkó.

Mára sem romlott jelentősen a színvonal, igaz, sokan igyekeztek a szakma hírnevén csorbítani. Pénzéhes, közepes szakmai képességekkel bíró szinkronosok (színészek, gyártásvezetők, szinkronrendezők), minimális pénzért vállaltak feladatokat. A minőség helyett a számlatömbre összpontosítottak. Egy ideig övék volt a pálya, mert a forgalmazók örültek, hogy nem kell annyit költeni a szinkronra. Persze a háttérben dogozókon kívül a színésztársadalomban is dúlni kezdett a harc. Sokan sokfelé rebbentek, hiszen ezek a kis költséggel dolgozó „panelstúdiók” tömegével vonzották az olcsó hangokat. Ez ment néhány évig, aztán jött a nagy pofára esés. A kereskedelmi tévék vezetői elkezdetek minőségi szempontok szerint válogatni a stúdiók és a színészek között.

Néhány éve elszaporodtak a szinkronszínész-képzőből érkező hangok. Elhitették velük a szinkroniskolák, hogy a többszázezer forintos tandíj ellenében megtanítják őket szinkronizálni. A hirtelen tanítókká vedlett szinkronosok a panelstúdiós korszak letűntének vesztesei, részben a nagy stúdiókból szorultak ki, de valamiből nekik is élniük kell. Pedáloznak is rendesen, hogy minél többet kaszáljanak, amíg van mit. Bár a „tanáraik” régi szinkronosok, színészek, rendezők, a jelentkezők mégsem kapnak igazi tudást. Az ok viszonylag egyszerű. Részben az oktatóknak nincs tanári képzettségük, sem gyakorlatuk, részben nem rendelkeznek stúdióval. Így a tanulóknak, akiket egy igen praktikus szakmára okítanak, egy dolgot nem tudnak megadni, a praxist, vagyis a stúdióban való éles szinkronizálás lehetőségét. Így a szinkronszínészek legtöbbje maximum néhány tömegjelenetben alkalmazható.

Az iskolák fő vonzerejének számító „munkalehetőség”, valójában néhány forintos alamizsnává, vagy mellékkeresetté alakul. De hallani azt is, hogy a stúdióvezetők sem szeretik az ezekből az iskolákból érkező fiatalokat, mert szakmai hiányosságaikkal jócskán megnehezítik a munkájukat. Meg aztán ott vannak a határon túli magyar szinkronstúdiók, ahol igazán fillérekért dolgoznak. Olcsóbb egy eredeti szöveget románra, majd onnan magyarra fordítani Erdélyben, mint egyből magyarra itthon. Az ottani színészek is olcsóbbak. Csakhogy a nyelvjárási eltérések miatt (mind szóhasználatban, mind intonációban), az a furcsa helyzet áll elő, hogy a „kint” készített szinkron nem rossz, de hazai fül számára hallgathatatlan.

És mégis! A több száz színész, öt-hat nagy stúdió, és néhány kisebb évente több tízezer percnyi hanganyagot állít elő. Ezek költsége egy év alatt eléri a milliárdos nagyságrendet. A magyar kultúrának nincs még egy olyan szegmense, amely mindenféle állami támogatás és beavatkozás nélkül ekkora pénzt mozgat meg. Pedig a mozifilmek száma nem sok, hiszen a gyerekfilmeken és várhatóan kirobbanó közönségfilmeken túl nem is szinkronizálnak a moziban. Így a szakmában mozgó öt-hatszáz művész máshol keres magának állandó feladatot. A legtöbb munkát a tévé-, videó- és DVD-filmek adják.

Fentebb említettem Sinkó László Hopkins-szinkronját. Azóta Hopkins többször szólalt meg Reviczky Gáborul Miért őt hívják, ha az angol színész, nyugodtabb alkotásairól van szó? Talán azért, mert az ő hangjával az aktuálisan eljátszott figura nem lesz annyira különleges, mint a tömeggyilkos doktoré. Persze előfordulhatnak ennél prózaibb okok is, Sinkó éppen nem ért rá, a szinkronrendező nem szívleli a magyar színészt, Reviczky olcsóbban vállalja stb. Sajnos ez utóbbi okok sok más esetben is közrejátszhatnak hangcseréknél. Meg az is, hogy Reviczky kifejezett virtuóznak számít a középkorú férfi kategóriában. Hangja egyszerre lehet szürke, tömegbe simuló, majd egy másik filmben kiabálós, őrületbe kergető.

Internetes fórumokon természetesen a szinkronról is lehet csetelni. Teljesen váratlanul ért, hogy a megszólalók nem egy klasszikus-, vagy kultfilm szinkronjáról, hanem a főző műsoréról cseréltek eszmét. Vajon ugyanilyen sikeres lenne Magyarországon Jamie Oliver, ha nem Gáspár Andrásként szólal meg magyarul- teszik fel a kérdést. Az angol fiú eredetiben egy kicsit dörmögős, mackós hangon meséli el a receptjeit, igaz hihetetlen vehemenciával. A magyar változat ezt az energiát, pörgős ritmust adja tovább a magyar nézőknek. A másik sztár, aki nemrég nálunk is járt, Keith Floyd, az angol látványszakács. Az ő borissza orgánuma Pavarotti altjának, és egy kocsmáros hangjának a keverékéhez hasonlít. Viszont az utánozhatatlan Végvári Tamás tolmácsolásában Floyd egy elegáns világutazóvá alakul. Olyanná, aki egyszerre ismeri az ételeket, annak keletkezését, és a származásuk történelmét is. Szóval egy igazán nagyvilági emberé!

Ez általában is jellemző a magyar szinkronra. A szinkronrendezők ugyanis előszeretettel alakítják magyarrá a legjobb külföldi alkotásokat is. És mindez nem is baj, ha az átalakítás inkább javítja, semmint csökkenti az eredeti film minőségét.