Szívvel-lélekkel a szinkronért

– Az Új Színház Stúdiójában végeztél. Ezt követően ennél a színháznál is helyezkedtél el. Milyenek a tapasztalataid; hogyan fogadják a „stúdiós” színészeket?

– Az Új Színház Stúdiója egy nagyon nívós iskolának tekinthető. Egyfajta értékmérője lehet, hogy rengeteg embert vettek már fel onnan a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Nagyon tehetséges, elismert szakemberek tanítanak; Nagy Maritól kezdve Gosztonyi tanár úrig.
Botos Évát tudnám példaként említeni, akit az Arany János Színház Stúdiójából vettek fel a Színműre. Ő azóta már elismert színésznőnek számít. Rajta kívül olyanról nem igazán tudok, aki stúdiósból avanzsált igazi színésszé. Lehet státuszban maradni, de nagy szerepeket nem kifejezetten lehet kapni. Ez nem feltétlenül a színház számlájára írható, amikor rengeteg diplomás színésznek nincs munkája.
Én hat évet töltöttem az Új Színháznál, és igazából valami ilyesmi miatt jöttem el; nem volt már benne kellő perspektíva.

– Van olyan darab, amire mégis szívesen emlékszel vissza; amiben például jobban engedtek kibontakozni?

– Igen, van; a Nagy Mari rendezte Angyalok a tetőn. Abban főszerepem volt, és szinte a kezdetektől a végéig fenn voltam a színpadon. Aztán persze voltak azok az epizódszerepek, amelyek megtaláltak engem, mind-mind nagyon szép feladat és ezeket mind nagyon köszönöm. Ott volt például a Csak bűnök és bűnök…, ahol attól volt életképes a szerepem, hogy a három főszereplő hangsúlytalanná vált volna, ha az én vonalam nincs. Ráadásul úgy érzem, hogy ez a szerep nagyon sokat hozzáadott ahhoz, ami most vagyok.

– Hogy kezdtél szinkronizálni?

– Anno még könnyebb bejárás volt a szinkronba, mint manapság. Elmentem az egyik szinkronstúdióba, és műteremről műteremre haladva mindenkinek bemutatkoztam. Akkor még ott dolgozott Lengyel Laci szinkronrendező, akinek talán emberileg szimpatikus lehettem, és elkezdett hívni. Természetesen én is tömegezéssel kezdtem, évekig azt is csináltam. Aztán jöttek a kisebb szerepek, majd az egyre nagyobbak…

– Meglehetősen különböző műfajokban szoktál közreműködni; a divatos horrorfilmektől (Ideglelés, Sikoly, Fűrész) egészen például a Hair másodszinkronjáig. Van olyan műfaj, amelyik közelebb áll hozzád, amiben szívesebben dolgozol, vagy ez a szinkronizálás szempontjából tulajdonképpen mindegy?

– A sorozatok esetében például egy szappanopera jellegű, tehát kevésbé minőségi produkciót könnyebb csinálni, gyorsabban haladunk vele. Az ember megszokja a figurát, így lehet felvételben menni, összetenni több tekercset. Úgy fel tudod mondani, hogy alig hibázol.
Jó filmet elvileg nehezebb csinálni, nívós munkánál viszont segít, hogy a jó film „feltölt”. Előfordult már, hogy el is felejtettem felvenni a fizetésemet, mert annyira lélekből, „szerelemből” jön.

A már szóba került Hair-rel kapcsolatban: az ilyenhez hasonló klasszikusokat én sem szeretem szinkronizálni, mert úgy gondolom, hogy eredetiben úgy jó, ahogy van. Vannak olyan filmek, sorozatok (például a Waczak szálló), amiket tilos lenne magyarítani, mert nem lehet visszaadni az eredeti ízét, hangulatát, atmoszféráját. Ezért üzenném azoknak, akiknek ez kifejezetten szívfájdalmuk, hogy nekünk sem könnyű, mert eleve görcsöltetve vagyunk, hogy milyen elvárásoknak kellene megfelelnünk. Tisztában vagyunk azzal, hogy más – nem feltétlenül ugyanolyan jó – minőséget hozunk létre. Mondhatnám, hogy éppen ezért ezt vagy azt nem vállalom, de nem lenne semmi értelme, mert megcsinálná más. Persze közben ez munka nekem is kihívás, visszaadni valamit az eredetiből és megpróbálni hozzátenni valami pluszt, amitől magyar is lesz.

– Több nagysikerű produkcióhoz is adtad már a hangod. Ilyen az Amerikai szépség. Mit jelentett neked ez a film?

– Ez egy nagyon érdekes történet. A forgatást megelőzően két nappal derült ki a főiskolai felvételi eredmény. Előtte egy héttel vettem részt a harmadik rostán (ami egy hét plusz egy nap vizsga). Megtudtam hétfőn, hogy nem vettek fel. Akkor levágattam a hajam kopaszra. (Utána jelentkeztem kopaszon az Új Színház Stúdiójába a Szent Johanna monológgal; nos, nagyon hatásosra sikerült.)

Az Amerikai szépség felvétele szerdán vagy csütörtökön zajlott, ahol Máté Gábor volt az egyik partner – ő Kevin Spacey hangja. Én ezt rendkívül különleges szituációként éltem meg; hogy a szinkronban tulajdonképpen egyenrangú partner vagyok, és közben két nappal ez előtt akár ő is dönthetett az én további sorosomról. Milyen furcsa helyzeteket is produkál az élet…
Az Amerikai szépség egyébként nagyon közel áll a szívemhez, a kedvenc filmjeim egyike. Igazán hálás vagyok érte, hogy benne lehettem.

– Egy másik rendkívül nagy népszerűségnek örvendő alkotásban is „benne voltál”: Te szólaltattad meg magyarul Arwent a Gyűrűk Urában.

– Annak idején nem tudtam felmérni kellőképpen ennek a szerepnek a súlyát. Én nem voltam egy Gyűrűk Ura-rajongó. Meglepő, hogy a mai napig erről ismernek elsősorban.

– A Harry Potter és a Tűz serlegében pedig Miranda Richardsont, azaz Rita Vitrolt szinkronizálod. A varázslótanonc világa téged mennyire ragadott meg?

– Azt gondolom, hogy Miranda Richardson egy jóval idősebb és kvalitásaiban is egészen más színésznő mint én. Ezért először tartottam is tőle, hogy vajon vissza tudom-e őt adni. De szintén hatalmas dolog, hogy megcsinálhattam.

A Harry Potter-könyvek és eddig készült filmek is nagy kedvenceim. Érdekes érzés volt belegondolni, hogy a gyerekeim által „rongyosra nézett” Harry Potter-részek után vajon hogy fogom fogadni, mikor ez is hasonló kategóriának örvend majd – és történetesen én is benne vagyok.

– A filmek mellett számtalan sorozatot is viszel. Ilyen a Tru Calling – az őrangyal, amiben főszereped volt. Vagy egy orosz sorozat, a Titokzatos Násztya, és a mostanában futó A doki.
SJ: Azt az orosz sorozatot nagyon szerettem. Jó volt a társaság is, meg érdekes (friss, nagyon más mint az amerikaiak esetében) a film hangulata. Az oroszok egyébként is „liblingjeim”. Persze A doki is egy helyes sorozat. Bár nincs túl jó idősávban.

– Melyik sorozatot kedvelted meg leginkább?

– A Tru Calling nagy áttörést jelentett nekem. De megemlíteném a Berlin, Berlint is. Sok olyan sorozat van, ami talán elsőre nem is jutna eszembe, mégis jó volt csinálni. Nehéz is lenne akármelyiket kiemelni.

– Ha egy karakter elsőre nem szimpatikus, vagy például egy sorozat kifejezetten nem ragad meg, lehet mégis ugyanazzal a lelkesedéssel végigcsinálni?

– Az az igazság, hogy ha az ember megszerzi a kellő tapasztalatot, akkor már a rutin végigviszi. Vagyis, ha nekem van is valamiféle belső ellenállásom, meg lehet „csípőből” úgy oldani, hogy az nem vehető esetleg észre. Én így nem szeretek dolgozni. Érdekes módon van az embernek egy olyan önvédelmi reakciója, ami kapásból elkezdi megszerettetni vagy ezért, vagy azért a feladatot. Mert rossz szájízzel, lélek nélkül ezt a szakmát végezni nem lehet. Azt gondolom, hogy legyen bármelyik szakmáról is szó, ha az ember nem viszi bele a saját emberségét, nem lélekből jön a teljesítmény, akkor ott veszett el az egész.

– Van olyan területe a szinkronnak, amire még nem nyílt lehetőséged kipróbálni vagy kevésbé volt rá módod?

– Pont a múlt héten csináltunk egy új magyar induló rajzfilmsorozatot Csík Csaba Krisztián rendezésében. Én éppen egy macska vagyok. Ez például egy nagyon izgalmas, új vállalkozás, mert nincs eredeti hang a füledben. Nincs mihez viszonyítani, mint a „klasszikus” filmek esetében, ahol mindenképpen hatással van rád az eredeti színész és visz egy irányba. Ez esetben viszont csak a te személyiséged adott, ami megtölti élettel a figurát.

– Pszichológiát tanulsz a szinkronizálás mellett. Miért pont ez a tudományágat választottad?

– Nagyon érdekel a pszichológia. Úgy veszem észre, hogy sok kollégámat is. Ennek az lehet az oka talán, hogy ebben a szakmában rengeteg érzékeny ember találkozik, ha érzékeny valaki, akkor nyitottabb a másik felé, a lelki dolgok iránt. És a pszichológia pont erről szól.
Ugyanez a helyzet a színészettel is; a színésznek minél mélyebbre kell mennie önmagában, a darabban, hogy meg tudja jeleníteni az adott állapot. És minél nehezebb a szerep, annál mélyebbre.

– Szerinted a magyar szinkron hatással van a beszélt nyelvre?

– Igen, hogy ne lenne hatással. Ha a gyerekeimen észreveszem, hogy használnak egy-egy szófordulatot, ami a családunkban nem megszokott, akkor valószínű, hogy a tévéből szedték.
Úgy gondolom, hogy nagy felelőssége van a televízióknak, annak, hogy mit hogyan közölnek; felelősségünk van nekünk is, hogy hogyan adjuk át a filmet. Nem mindegy, hogy a gyerekek mit hallanak. Az, hogy szépen artikulált, kerek magyar mondatokat mondjunk, mindenképpen fontos. A magyar nyelv olyan gyönyörű és egyedi, amit védeni és közvetíteni kell.

– Jelenleg is játszol; a Budapesti Kamaraszínházban az Emberbarát című darabban egy nagyon érdekes karaktert, akinek egyetlen szót sem lehet szólnia

– Amikor eljöttem az Új Színházból, az egy nagyon kemény döntés volt, ugyanis tudtam, hogy nem fogok tudni más színházban elhelyezkedni. Felmérve a helyzetet, nem éreztem úgy, hogy lenne értelme más színházaknál kilincselni. Vidékre pedig nem mehettem a gyerekek és a szinkron miatt. Az Emberbarátban már akkor is játszottam, és úgy döntöttem, hogy ez az egyetlen, amit megtartok, annak ellenére, hogy néma szerep. Olyan szempontból hálátlan, hogy a nézőknek esetleg úgy tűnhet, hogy gyakorlatilag mindegy, hogy ki alakítja a karaktert, hiszen úgy sem szólal meg. Holott tudni kell a színpadon létezni. Nem mehetek be civilként, mert egy egészen más karaktert kell képviselni. Nagyon más az a kép, amit csak gesztusokkal tudsz kialakítani magadról a nézőben.

– Ha egyetlen dolgot kellene kiemelned, hogy miért szereted a szakmádat, mi lenne az?

– A sokféleség. Hogy sokféle ember lehetek, nagyon eltérő figurák, akik igazából mindenkiben benne vannak, csak nem mindenkinek adatik meg, hogy kibontakoztathassa, fel is ismerje őket. Ez egy játék. Egy véresen komoly és izgalmas játék, mint maga az élet.