„Amikor megszólalt, azt hittem, hogy kiszaladok a stúdióból. Időnként olyan félelmetes volt, hogy a hideg futkosott a hátamon.” Ugye most találgatják, hogy ki mondhatta ezeket a mondatokat. Talán egy amerikai Oscar-díjas kollégája? Vagy egy magyar színházi színész? Talán ez is, az is!
Egy olyan hatalmas szakmáról van szó, amelyről alig tud valaki valamit. Néhány évtized alatt kialakultak szokások, amelyek egyrésze jó, másik része kevésbé. Ez utóbbiak közé tartoznak azok is, amelyeket az említett cikk írója felhozott. Egyetértek abban, hogy változtatni kell, de nem most és nem nekünk. Amíg a stúdióvezetők nem állnak egymással szóba, és a forgalmazókkal közösen nem hajlandók az eddigi gyakorlaton változtatni, addig lehet hőzöngeni, de nem nagyon van értelme. Abban viszont már most gondolkodhatunk, hogy például a dramaturgok, a fordítók a munkájuk során min változtathatnának.
Szeretném, ha pontot tennénk egy probléma végére! Léteznek-e a mai Magyarországon SZINKRONSZÍNÉSZ-ek? A művészek szinte egyöntetűen elutasítják, a hivatalos képzési rendszerben ilyen megnevezés nem szerepel. Semmilyen szótárban vagy határozóban nincs-e munkakör leírva, vagy akár csak körülírva. Tehát hivatalosan nem létezik! Szerintem maradjunk meg ennél az álláspontnál!
Ugye ismerik Bruce Willis, magyar hangja Dörner Györgyöt. (Aki, néha Bruce Willis, magyar hangja Szakácsi Sándor.) Erre mit hallok! A Nemlátni és megszeretni című vígjátékban Willis elvesztette saját orgánumát, és Széles László adott kölcsön neki egyet. (Szerencsére, csak, rövid futamidőre.) Széles egyébként kiváló szinkronhang, csak speciel Bruce Williséhez nem illik.(Képzeljék, ha Depardieu egyszercsak Terence Hill lenne, vagyis Helyey László helyett Újréti László hangján szólalna meg!)
Nézem a filmet, és nem értek valamit! Először úgy rémlik, hogy láttam már az adott alkotást, de valamiért mégsem ismerős. Töröm az agyam, keményen gondolkodom, de semmi. Aztán beugrik, hogy talán azért nem ismerős, mert akkor még más hangon szólaltak meg a színészek. Szóval a filmet újraszinkronizálták! A sokadik alkalom után úgy döntöttem utána járok a rejtélynek, hogy vajon mi szükség van egy jól sikerült alkotás eltörlésének, és egy új elkészítésének.
Szeretem a magyar hangokat! Kisgyerekkorom óta vezettek egy nagy színes világban, ahol a tévéképernyőn látható színészeket ugyan nem ismertem, de a hangjukat annál inkább. Az nem zavart, hogy néha több szereplőnek szólt ugyanúgy a hangja, mert sejtettem, hogy mi lehet az oka. Amikor felnőttem, és a 80-as évek végén, egyszerű látogatóként beléptem a Pannónia Szinkronstúdió épületébe, hirtelen meghallottam a csodát.
Nem értem, hogy a magyar szinkronszakma nagy része miért nem becsüli többre munkáját egyszerű pénzkeresetnél! Miért van az, hogy egy színházi- vagy filmszerepet erkölcsileg is jutalmaznak a nézők, míg egy szinkronhangot nem? Pedig a jó magyar tévénéző igencsak felháborodna, ha a kedvenc szappanoperáját felirattal, vagy ne adj isten hangalámondással kellene megnéznie. Kényelmes szinkronizált filmet nézni.
Az ezredfordulón került bemutatásra – hosszas egyeztetések után – a McLeod lányai sorozat őse, egy egyrészes film. Posie-Graeme Evans ausztrál producer asszony ötlete szerint két lánytestvér, Claire és Tess McLeod, akiknek csak az apjuk a közös, hosszú évtizedek után találkoznak Drovers Run nevű farmjukon. Tess, aki kislánykora óta, az anyjával élte városi lány életét, nehezen illeszkedik be a vidéki életbe.
Született:
Született: Budapest 1952. május 20-án
Meghalt: Budapest 2007. március 7-én