– Olvasóink szeretnék Önt közelebbről megismerni. Mesélne nekünk egy kicsit az életéről?
– Meglehetősen élénk kisgyerek voltam, és már akkor is nagyon foglalkoztatott a színház. Ahol gyerekeskedtem, falun, a többi gyerekkel rögtönöztünk előadásokat, s este bemutattuk a rokonságnak. Természetesen mindegyikben én játszottam a főszerepet és rettenetesen élveztem a ” sikert”.
A Színművészeti elvégzése után vidéken játszottam 7 évig, majd Budapesten 7 évet a Józsefvárosi Kamara Színházban, azt követően 21 évet a József Attila Színházban voltam szerződésben.
Jelenleg szabadúszó vagyok s egyszerre több társulatban játszom, mint vendég, ami nagyon izgalmas, élvezetes, ugyanakkor bizonytalan is, s néha hiányzik az ” otthon melege”, amit egy kőszínházi társulat tagjaként élvezhet egy színész.
– Kihívásokkal teli és egyben nagyon érdekes lehet a szinkronizálás. Hogyan zajlik?
– Szinkronizálni nagyon szeretek, mivel nagyon szeretem a Mozit. Régebben egy hét kellett egy film szinkronizálásához, ma már a technika fejlődése olyan iramban nőtt, hogy egy nap is elegendő. Bemegyünk a műterembe, ahol egy tv képernyőjén nézzük a filmet, illetve úgy hívjuk, hogy “tekercset”, vagyis azt a kis részt, amit éppen szinkronizálni kell. A digitális korszak előtt a filmszalagokat kisebb darabokra vágták fel, ezeket hívták tekercseknek, hogy könnyebben lehessen ide-oda ugrálni a filmben. Most már ezt digitálisan csinálják, de a kifejezés megmaradt a múltból. Egy film kb. 100-200 “tekercsből” áll, néha még többől is. Odaállunk a mikrofon elé, fejünkön a fülhallgatóval, abban halljuk az eredeti hangot, angolul, spanyolul, mikor milyen film van. Előttünk papíron a szöveg, amit rá kell mondanunk, miközben nézzük a filmrészletet. Mindig csak az a néhány színész áll ott, aki éppen beszél. Így igazából nem látjuk az egész filmet, csak azt a részt, amit szinkronizálunk. A szinkron nem önálló színészi alkotás.
– Mesélne még nekünk az eredeti hangok jelentőségéről és a szinkronrendező legfontosabb feladatairól?
– Az eredeti hang nagy segítség, követnünk kell dinamikában, ritmusban, hangszínben. Épp ezért a rendezőnek a magyar hangok kiválasztásában az a feladata, hogy igyekezzen olyan hangkarakterű színészeket alkalmazni, mint a filmben szereplők. Hangban és habitusban.
A szinkronizálás folyamatában is nagyon komoly szerepe van a rendezőnek. Segítsége elengedhetetlen a minőségi szinkronizáláshoz. Ő tud legtöbbet a filmről, a szituációkról, és nem utolsó sorban, ő képviseli “fülével” a közönséget. Kontrolálja minden részében a munkát. Mi sokszor nem láthatjuk, hallhatjuk, hogy hosszúak vagyunk e vagy épp halkak
egy-egy mondattal. Ő az aki erre is figyel. Ha nem elég indulattal, vagy épp kedvesen beszélünk, az eredeti figurához képest, a szinkronrendező, mint egy színházi rendező, instruál. (irányít, eligazít – a szerző megjegyzése)
– Sokan nézzük a Jóban Rosszban sorozatot. Megkérdezhetem, milyen érzés volt Nemes Lenke szerepét játszani, amikor a sorozat elején látássérültként szerepelt?
– A Jóban rosszban Lenkéjének karakterét nagyon szerettem. A szappanoperák sajátossága, hogy igyekeznek olyan karakterű színészt kiválasztani, akinek személyisége minél inkább fedi a megírt szerep tulajdonságait. Magaménak éreztem Lenkét, és próbáltam hozzáadni magamból olyan kisugárzást, gesztust, érzéseket, amikkel izgalmassá, érdekessé tehettem a szerepet.
– Mi okozta a legnagyobb nehézséget?
– Amikor több részen át letakart szemmel kellett játszanom, ügyetlenül mozogtam a díszletben, és furcsán egyedül éreztem magam. A szerep szempontjából ez volt a hiteles reakcióm. Az lett volna furcsa, ha magabiztosan viselem a nemlátás állapotát. De sokszor, már nagyon vártam, hogy véget érjen a felvétel, és levegyék a kötést a szememről.
– Jól értesültem róla, hogy kisgyerekeknek hangoskönyvet olvasott fel?
– Több hangoskönyvben is szerepelek. Meséket olvastam fel. Ez is izgalmas munka. Itt tényleg csak a hangommal tudok játszani, hatni a hallgatóra. Olyan, mint egy egyszemélyes rádiójáték. Itt több karaktert mutathat be a színész pusztán a hangjával. Egy állatmesében például hat állatkának természetesen hat különböző hangot kellett kitalálnom. Stílusban, hangszínben, ritmusában, és ezeket mind nagyon gyorsan kellett tudnom váltani. A gyerekek így tudják megkülönböztetni, hogy mikor melyik szereplő beszél.
– Gondolt esetleg arra, hogy a látássérülteknek is olvas fel egy-egy könyvet?
– Természetesen boldogan olvasok fel látássérülteknek is, ha jönne egy ilyen felkérés. Jó érzés, hogy a hangommal közvetíthetek különböző műveket, és ezzel remélem szórakoztatok, örömöt okozok a közönségemnek.
Köszönjük, hogy megosztotta velünk élményeit! Kemény, szép hivatás, nekünk pedig csodálatos olvasmányélményt adott!
Árvay Mária
