Cartmanen innen és túl

A név hallatán bizonyára sokunknak a népes rajongói tábort magáénak tudható South Park éles nyelvű Cartmanje vagy Frodó, a Gyűrű hősies hordozója, esetleg a jópofa Adam Sandler ötlik először eszébe. De Cartmanen túl a sokoldalú és sportkedvelő, hét darabban játszó színművész és kétgyermekes apuka energiájából még a versenyhorgászatra is telik.
Csőre Gáborral két előadás között és egy margitszigeti futás után találkoztunk a Vígszínház büféjében.

- Jelenleg hét darabban játszol és több népszerű sorozatban is szinkronizálsz. Hogy néz ki egy átlagos napod? Példának okáért a mai?

- Mivel a mai egy vasárnapi nap, nem szinkronizáltam. De túl azon, hogy elvittem sétálni a kisfiamat és elintéztem a saját dolgaimat, ma csak két előadásom volt; délután illetve az esti Játék a kastélyban. Egy átlagos napom, ha minden jól alakul, valóban fárasztó, de ahhoz, hogy az ember létezni tudjon és ne otthon unatkozzon, az kell, hogy reggel nyolc-félkilenckor már szinkronban, reklám- vagy filmstúdióban vagy egy fellépésen legyen, délutánra vállaljon valami mást és este játsszon.

- Nem érzed túlságosan zsúfoltnak?

- De, valóban borzasztó zsúfolt. De rákényszerít bennünket az élet, mert ha egy munkára nemet mondasz, azzal nem egyet, hanem minimum négyet nem vállalsz el, mert minden egyes feladat hoz magával egy másikat.

- Ritkán fordul elő veled, hogy lemondasz egy szinkronfelkérést?

- Ritkán. Engem nem zavar például a négy-öt tekercs szinkronmunka sem, ha tudom vállalni és nem ütközik mondjuk egy százötven tekercses megbízással. Már csak azért sem, mert nem igazán hívnak olyasmire, ami nem nekem való.
Nemrégiben részt vettem egy pszichoszínház-szerű előadásban. Ha akkor kaptam volna egy húsz vagy akár hatvantekercses felkérést, akkor nem biztos, hogy vállaltam volna, mert a színház jobban érdekelt. De az nem fordulhat elő, hogy úgy mondok le valamit, hogy egyébként semmi dolgom sincs. Akár két előadás közé is szeretek betenni valamit. Ha pedig nem jön össze semmi, akkor, ahogyan most is, kimegyek futni a Margitszigetre.

- Ezek szerint egy igazi nagy kőszínházi társulat tagjaként foglalkoztat a pszichoszínházhoz hasonló alternatív színjátszás.

- Igazság szerint nagyon unom a kőszínházi létet. Most érkezett el annak az ideje, hogy „belecsapjak a lecsóba” és kipróbáljak valami mást. A Főiskola után sokáig azt untam, hogy nem azzal foglalkozom, amit szeretnék. Aztán most már, hogy sok olyasmit csinálok, amit szeretek, ezt unom. Szívesen fognék bele valami újba… fejen állnék...
Nemrégiben láttam Bodó Viktor társulatának egyik előadását. Azokat az ifjú éveimet idézték vissza, amikor olyan rendezőkkel dolgozhattam együtt, mint, amilyen Bodó Viktor is. Mindenki nagyon jól játszott, és úgy éreztem, mintha egy nagy tál friss gyümölcs lenne az egész. Korábban rengeteg színdarabot néztem meg. Előfordult, hogy harminc-negyvenet is egy évadban. De mióta megszületett a két gyermekem, kevesebbre jut időm és ritkán találkozom olyan rendezővel, aki megfog. Mostanában vittük színre Kamondi Zoltánnal a Mindent anyámról című darabot. Az egész csapat tekintetében egy rendkívül építőjellegű közös munkát jelentett számomra.

- Viszonylag erős osztályban szereztél diplomát. Hogyan hatottak rád, illetve mennyire nyomta rá a bélyegét a pályádra az, hogy abban a színházban kezdtél, ahol a gyakorlatodat végezted?

- Amikor befejeztük a Főiskolát, előttünk egy sokkal erősebb csapat, Hajdú Steve, Schell Judit, Fekete Tibor, Marozsán Erika, Kéri Kitty, Széles Tamás, Gregor Bernadett, Kamarás Iván és Anger Zsolt osztálya végzett. Mi hozzájuk képest sehol sem voltunk. Utólag elnézve a névsort persze azt kell, hogy mondjam, hogy mindenki jól érvényesült a szakmában.
Nem tudom mennyire volt hatással a pályámra az, hogy a Vígszínházba kerültem. De az első néhány esztendőben főként statisztaszerepeket kaptam, így nem éreztem túl jól magam. Amikor az Ahogy tetszikben Corinnustalakítottam, valaki azt mondta nekem, hogy „ilyen kövéren itt nem lehet sokáig játszani”. Akkor ott az nagyon eltalált. Történt valami bennem, amitől fordítottam az életemen és az élet is fordított egyet rajtam. Azt követően egész mást sugároztam ki magamból, amit mások másképp vettek, mint korábban és másfajta szerepek is találtak meg. Félreértés ne essék, nem hibáztatok senkit, hogy ilyen vagy olyan helyzetbe kerültem, mert az a legtöbb esetben az ember önnön érdeme vagy hibája.

- Alakítod a személyiséged annak megfelelően, amilyen karaktert éppen játszol?

- Ez ilyen formán nem igaz, mert az önmagában is színjátszás lenne. Én vagyok, amilyen vagyok, kivetkőzni teljesen nem tudok magamból. Hiába mutatom magamat valamilyennek, ha a többiek nem olyannak látnak. Az érdekes az, hogy kisugárzok valamit Kamondi Zoltánnak, amit Eszenyi Enikőnek nem, mert neki eltérő antennái vannak, így másik énemet fogja meg. Vagy Forgács Péter számára, akitől azt a szerepet kaptam, amely beemelt engem a társulatba és amelytől végre ők is úgy gondolták, hogy valóban színész vagyok.

- Az álom szerep már megtalált téged vagy még várat magára?

- Az álom szerep az, amelyik jól sikerül. Ugyanakkor minden szerep jó, amely megtalál. Soha sem gondoltam volna például, hogy a Tévedések vígjátéka-beli vagy A padlás-beli karaktereim nekem valók. A Lámpást eredetileg Rudolf Péter formálta meg és én leginkább csak ráhúztam magamat erre a figurára. A Tündérlaki lányok-ban én vagyok a tornatanár. Az egyik kollégám egyszer azzal hívott fel, hogy ezt a szerepet nem olyan típusú emberek szokták játszani, mint én. Közben pedig elképzelhető, hogy éppen azért jó, mert Valló Péterrel egy másik rúdját sikerült megfogni ennek a szekérnek, és olyan irányba tolni, amely sikeres.
Természetesen van álomszerepem, de felesleges róla beszélni, mert, ha nem talál meg, csak keserűséget jelent. Vagy, ha mégis megtalál, de kudarcba fullad, akkor annyi az álomszerepnek. Mivel minden előadás egy közös munka eredménye, nem csak rajtam múlik, hogy milyen lesz. Egy színész nem mehet a saját feje után a rendező és a színésztársak ellen, mint egy kereszteződésben, mert abból csak hatalmas káosz lesz. Ha egy alakítás sikeres, azért általában a rendezőnek, a kollégáknak és végül magunknak mondhatunk köszönetet.

- A szinkron milyen szerepet tölt be az életedben: a színházzal egyenértékű vagy az után kap helyet?

- Ugyanúgy szeretem, mint a színházat. Ha bányászni szeretnék, akkor bányásznak állok. Bár azt gondolom a bányászoknak sokkal nehezebb dolguk van és az is lehet éppúgy érdekes és kreatív, mint a színészet. Az édesapám kőműves. A munkájának vannak olyan fázisai, amelyeket kifejezetten unalmasnak talál, de igazán élvezi például azt, amikor boltíveket kell raknia; hosszasan el tud pepecselni velük. A szinkronnak is hasonlóképp akadnak kreatív – amelyeket jó csinálni - és kevésbé kreatív mozzanatai. Mindez attól is függ, hogy milyen lábbal keltem fel, a rendező hogy kelt fel, milyen a szöveg, milyenek a kollégák, nem törtem-e előtte össze a kocsimat… De az ember törekszik arra, hogy ezeket a tényezőket minél inkább kivonja belőle, és ez optimális esetben sikerül is. Máskor viszont nem. A legtöbb probléma általában magával a filmmel illetve a szöveggel merül fel. Illetve mostanában sajnos már a partnerrel is. Egyre kevesebb színész és egyre több szinkronizáló ember dolgozik a szakmában, ami úgy gondolom, nem tesz jót a szinkronnak. Sajnos már észre sem vesszük mekkora baj is ez. Előfordul, hogy én is úgy beszélek, mintha csak szinkronizáló színész lennék és nem úgy, mint az, akinek ez a tanult hivatása és ezt is műveli egy nagy színpadon. Nem szeretném bántani őket, mert erről nem ők tehetnek. Szerencsére az Egyetemen Aprics László újra tanít szinkronizálást a Gálffi-osztályban.

- A Szívek szállodája is az idén Érdemkereszttel kitüntetett szinkronrendező munkáját dicséri, amelyben te a francia-kanadai származású Michelt szólaltatod meg magyarul egy egészen rendkívüli kiejtéssel. Te alakítottad a karakter beszédstílusát ilyenre vagy rendezői koncepció volt?

- Én. Michel angolul franciásan beszél, ráadásul nem titkoltan homoszexuális. Mindkét sajátosság jól kijátszható, mert harsogó színekkel lehet őket megfesteni. Arra külön büszke vagyok, hogy a külföldi beszédstílusok utánzása jól megy nekem. Példának okáért, amikor a Vígszínházban Münchausen báró meséit adtam elő német kiejtéssel, kifejezetten elnyertem a közönség tetszését. Amikor pedig a Ne szórakozz Zohannal című Adam Sandler filmet szinkronizáltuk héber és arab akcentussal kellett angolul beszélni. Felhívtam az összes héberül tudó ismerősemet, akiktől rengeteg jó ötletet kaptam. Tabák Katával, a mozi szinkronrendezőjével folyamatosan néztük és írtuk át a hangzókat és közben figyeltünk arra, hogy ne veszítse el az értelmét. Megpróbáltunk minél többet kihozni belőle, ami egészen bűvészi mutatványnak bizonyult. Szerintem minden magyar kollégának kellene tudnia három-négy tájszólást. Én is sajnos csak kettőt tudok.

- Melyik kettőt?

- A vas megyeit és a mostanában divatos nyírségi (salgótarjáni) nyelvjárást.

- Frodó bőrébe bújva lágyabb, szelídebb, míg Adam Sandlerként sokkal nyersebb hangon beszélsz. Hogy születik meg benned a karakterhez illő hanghordozás?

- Az eredeti színész játékából indulok ki. De abban, hogy így tudom képezni a hangot nagy szerepe van a hangképző tanárnőmnek, Bagó Gizellának. Sokat dolgoztunk rajta a zenés darabok kapcsán. De néha én is csak figyelek és magam sem tudom hogy lesz olyan, amilyen. Szerintem alapvetően mindenkiben minden benne van; a színész és a rendező feladata, hogy ez aztán elő is jöjjön.

Adam Sandler
A közelmúltban dolgoztunk a Perzsia hercegének magyar változatán, amelyben Jake Gyllenhaal-t szinkronizálom, aki jóval acélosabb orgánummal bír, mint én. Ha élne még Selmeczi Roland, én biztosan rá osztottam volna ezt a szerepet. A forgatás elején a hangképzéssel akadt némi problémám, de aztán sikerült rátalálni a megfelelő hangra. Hasonlóan alakult a helyzet Frodóval is. Az ő esetében az jelentette a gondot, hogy annyira magasan beszélt, hogy egy idő után berekedtem. Ráadásul épp akkoriban meg is fáztam, ezért konyakkal segítettem magamon, hogy jobban menjen.

Tavaly nyáron volt egy komoly hangszálcsomó műtétem, amely valószínűleg attól alakulhatott ki, hogy van Frodó és Cartman, van a színház, ahol üvölteni kell, mert mégiscsak egy ezeregyszáz fős nézőteret kell betölteni, közbejátszhatott, hogy éjjel-nappal dolgozunk és akkor is meg kell csinálni a munkát, ha meg vagyunk fázva… A hangszál egy színész számára olyan, mint egy futballistának a bokája. Egy rossz mozdulatnál kialakult egy csomó, amit aztán már csak műtéttel lehetett megmenteni. Azóta próbálok vigyázni, mert semmi sem fizetség nélküli.

- A Rádió Gyerekstúdiójában kezdtél és több énekes szerepet is kaptál már. Nem érezted úgy, hogy lavírozol a prózai és énekes színészet között? Nem akartál annak idején musical szakra jelentkezni?

- Nem. Őszintén szólva mindig csodáltam ezt a műfajt, de nem biztos, hogy tudnám csinálni. De ez is a szakmámnak egy része és ugyanúgy szeretem, mint a szinkront vagy más fellépéseket. De nem akarom, hogy az életemnek állandó része legyen, mert a magyar színházi életben szerintem kizáró okot jelent. Ritkán lehet látni olyan színészt, aki musical szerepeket énekel és mellette off-off produkciókban szerepel Pintér Béla vagy Bodó Viktor társulatában. Talán Nagy Ervin ilyen, akit Isten nagyon jó hanggal, tehetséggel – és még remek természettel is - megáldott. Ráadásul még horgászik is. Igen jó barátom és elmondhatom róla, hogy egy igazi színész-terminátor.

- Mennyire áll közel hozzád Frodó és a Gyűrűk Ura világa?

- Az igazság az, hogy ha fiatalabb koromban találkozom vele, még közelebb állna, mint így. De előhozta belőlem azt a romantikus énemet, amely bennem van, csak a morc külső miatt nem látszik. Pindroch Csaba barátom nagyon szereti a könyvet, és vagy negyvenötször nézte meg a filmet. Nem titkolja, hogy odavan ezért a barátságról, kitartásról, hűségről és hősiességről szóló gyönyörű meséért, és számomra is valami hasonlót ad. Megkért, hogy hadd legyen benne az egyik filmben. Beszéltem a rendezővel és végül ő lett az egyik ork szinkronhangja.

Csőre Gábor a szinkronstúdióban

- Mikor válik terhessé egy hét színdarabban játszó, számtalan szinkronszerepet magának tudó színművész számára, hogy a neve hallatán a legtöbb embernek Cartman és a South Park ugrik be?

- Nemrég megnéztem a honlapomat, ahol a vendégkönyvben Cartmaneket ezerrel dicsérik, a színházi alakításaimat viszont már eggyel kevésbé. De nem veszem zokon. Márkus Lászlót, Csákányi Lászlót, Psota Irént és Váradi Hédit sem bántotta senki azért, mert ők voltak Frédi, Béni, Vilma és Irma magyar hangjai, mert nagyszerűk benne. Én sem tartom egészen addig kínosnak, míg maga a figura nem válik kínossá a társadalom és a fiatalok előtt. De az alkotók nagyon szépen csinálják: osztanak jobbra, balra, középre; mindenki megkapja a magáét. Politikai, felekezeti és szexuális beállítódástól függetlenül nyugodtan vállalható, hogy valaki a South Parkban szinkronizál. Ez a kérdés egyik oldala. A másik pedig az, hogy, ha ettől ismertebb vagyok, és valaki épp Cartman miatt kattint a nevemre és eljön megnézni a Vígszínházba, akkor a South Park egy csali. Jó nekem, a színházamnak és a kollégáimnak is.
Szeretem magát a sorozatot is. Adnak például rendesen az egyháznak, Jézust sem kímélve, de mint hívő ember, egyáltalán nem zavar. Jól csinálják.

- Ha te dönthetnéd el, hogy mely szereped alapján azonosítsanak az emberek, melyik lenne az?

- Pontosan az a szép benne, hogy csinálhatok Tobey Maguire-től Cartmanen keresztül Adam Sandler-ig rengeteg mindent. Nem régiben például Hegyi Barbara nézett az HBO-n egy megható filmet, amelyikben egy román kislány összebarátkozik a korházban egy ott fekvő katonával, akinek morfiumot lop azért, hogy meséljen neki; és a mesék megelevenednek. Felhívott az éjszaka közepén, hogy mennyire tetszett neki, ahogy szinkronizáltam benne. Hát kell ennél több?!

A South Park-csapat: Bozsó Péter, Csőre Gábor és Dolmány Attila

- Sokat vitatkoznak azon filmes körökben, hogy a film kié: a rendezőé, az operatőré, a színészé. Te a sajátodnak érzed az általad szinkronizált filmet? Egy sikeres produkció esetében mennyire gondolod úgy, hogy a siker a szinkron érdeme is?
- Láttál már Woody Allen-filmet Kern András nélkül…? Aki azt mondja, hogy a szinkron nem tud hozzátenni egy filmhez, az nem tudja miről beszél és azt sem, hogy ez a szakma miről szól valójában. Hogy csak egy példát említsek, a Blöffben Kaszás Gergő zseniális Brad Pitt hangjaként. Én szoktam angolul és magyarul is filmet nézni. De néha a magyar változatnak tényleg sikerül elkapni még egy plusz réteggel többet. Vagy amikor még a mellékszereplőket is „nagy nevek” szólaltatták meg a South Parkban – mint Sátánt Nagy Ervin vagy Saddamot Széles Tamás -, akkor jobb volt, mint ma. Ennek az oka az, hogy Aprics Lászlóék megérezték, hogy muszáj ezeket is hozzájuk hasonló művészekre bízni.

- Az a fajta humor, amelyet Adam Sandler képvisel, mennyire hasonlít ahhoz, amilyen te magad vagy?

- Mindig nevetek rajta, de őszintén szólva én nem ilyen vagyok. Mérhetetlenül pofátlan – már-már bunkó – amerikai, éppen ezért vicces és csap arcul annyira. Először nem tetszett és nem értettem miért kell olyan idétlen produkciókon dolgoznom, mint A vizesnyolcas. Majd jöttek sorba a filmjei – így a szenzációs Punch-drunk Love – Kótyagos szerelem is -, és kiderült róla, hogy egészen jó színész. A Hanuka nyolcvan napjában például nem elég, hogy az összes rajzfilmfigurát ő szinkronizálja, de ezeken a torzított hangokon még musical szinten énekel is. Ezt csinálja utána valaki! Lehet őt szidni és utálni, de valamiért ott van, ahol van.

- A Kés/alatt sebészpárosából te kaptad a pozitívabb figurát Sean személyében. Ha te választhattál volna, hogy melyiküknek kölcsönözd a hangod, ki mellett tennéd le a voksodat?

- Seant választanám, mert bár pozitívabb, ugyanakkor esendőbb is. De megvannak neki is a maga kis stiklijei. Ezért valamivel közelebb is áll hozzánk. Christian karaktere a vagányabb, kicsit meseszerű, mert ilyen emberek szeretnénk lenni mi is, de igazából kevés hasonlóval találkozni az utcán. Christiannal Dolmány Attilának szerintem nehezebb a feladata. De szuperül megoldja.

- Ezreket szórakoztatsz esténként; te hogyan szórakozol szabadidődben?

- Két nagy hobbim van: az egyik a horgászat, amivel nagy örömmel foglalkozom. Elkezdtem a pergető rablóhalas horgászatot és a barátaimmal versenyekre is járunk. Illetve Trokán Péterrel, Reviczky Gáborral és Baráth Attilával alkotjuk a Trabucco Színész Horgászcsapatot.
A másik hobbim, amelyet még el tudok tartani, az a szörfözés. De szabad időmben első a család. Az a cél, hogy mindkét gyermekemet megtanítsam megfelelő módon horgászni, hogy aztán jöhessenek velem.

- Nemrégiben tűzte műsorára hazánkban is az egyik csatorna az Így jártam anyátokkal című sorozat új epizódjait. Milyennek találod ezt a szitkomot?

- El vagyok tőle ájulva. Egészen elképesztő, ahogy Amerikában megírják a sorozat szövegét. Szerencsére a magyar fordítás is ügyes. De Marshall karaktere nem az enyém.

- Néhány rajongó szerint Barney-hoz illenél.

- Az őt alakító színészt két alkalommal szinkronizáltam is. De ez így alakult. Hiszen ki az, aki Hamlet szerepét visszaadná? A színészt arra kötelezi az orvosi esküje, hogy azt csinálja, amit kérnek tőle. Adott esetben Marshallt. De Markovics Tamás kitűnő Barney.

Benke Boglárka, Hídvégi Réka