Stúdiók az ezredforduló körül

Szeretem a magyar hangokat! Kisgyerekkorom óta vezettek egy nagy színes világban, ahol a tévéképernyőn látható színészeket ugyan nem ismertem, de a hangjukat annál inkább. Az nem zavart, hogy néha több szereplőnek szólt ugyanúgy a hangja, mert sejtettem, hogy mi lehet az oka. Amikor felnőttem, és a 80-as évek végén, egyszerű látogatóként beléptem a Pannónia Szinkronstúdió épületébe, hirtelen meghallottam a csodát.

A büfében, a hátam mögött egyszerre öt vagy hat sorozat figurái szólaltak meg. Mintha egy idegen világba érkeztem volna. Csukott szemmel ültem és igyekeztem beazonosítani, hogy melyik sorozat szereplőit hallom. Emlékszem, Cattani felügyelő, Brinkmann doktorral, és James Onedinnel beszélgetett. Aztán, amikor megfordultam kiderült, hogy Brinkmann doktor akár úgy is kinézhetne, mint Bács Ferenc. Cattani felügyelő is lehetne Szersén Gyula, de Onedin kapitány annyira angol, hogy nagy kontrasztot éreztem Peter Gilmore és Kristóf Tibor között.

A 80-as évek végéig a Hűvösvölgyi úti Pannónia Szinkron Stúdió, később Videovox volt az egyeduralkodó. A legtöbb alkotás magyar változata itt készült. Emellett a Magyar Televízióban működött egy kisebb csapat, akik el-elcsippentettek munkákat. A legkisebb stúdió a MAFILM-en belül volt, ahol – technikai felszereltségnek köszönhetően – szinte kizárólag mozifilmszinkronokat készítettek. Ez a felállás a 70-es évek elejétől létezett, így kellőképpen elavult és betokosodott. Az állami kézben tartott filmforgalmazás szétesése után néhány élelmesebb szinkronrendező és gyártásvezető, gyorsan és elsőként hagyta el süllyedő munkahelyét.

A szinkronosok naponta indították el saját vállalkozásaikat. Igyekeztek a saját kapcsolataikat kihasználva munkát szerezni. Ebben hamar partnert találtak a töménytelen kis forgalmazóban. Miután kölcsönösen megtömték egymás zsebét, és elkészítettek egy csomó igénytelen munkát, őket is elérte a végzet. Megjelentek a kereskedelmi televíziók, amelyek már az első adásnap előtt fél-egy évvel elindították a pörgést. Ugyanis az induláshoz hatalmas filmcsomagokkal készültek. A későbbi vesztes Írisz TV annyira biztos volt a dolgában, hogy rögtön felvásárolta a regnáló Videovoxot a teljes személyzettel, és a több évtizedes múlttal.

Egyik napról a másikra véget ért a lézengés, és 24 órás műszakban gyártották a magyar hangokat. Persze a pályázat elvesztése brutálisan romba döntötte a tévések és a szinkronosok terveit. Egy megalázó vita és pereskedés után, egyik napról a másikra bezárták az ország egyetlen, eredetileg is szinkronstúdiónak épült műhelyét. Az ezredfordulóhoz méltatlan volt az a nap, ahogy 2000 januárjában véget vetettek a munkának. Késő délután egyik pillanatról a másikra nagydarab, marcona fickók özönlötték el az épületet, leváltották az őrséget, és függetlenül attól, hogy egy műteremben éppen munka folyt, vagy sem, mindenhova berontottak és közölték, hogy most azonnal távozniuk kell az ott lévőknek. Az egyik szinkronrendezőnek, már csak egy tekercse – körülbelül 2-5 percnyi szöveg – elkészítése volt hátra. Ha azt befejezi, elkészül az egész filmmel. Ennyi időt kért csak a biztonságiaktól, de azok ellenkezést nem tűrve kizavarták a műteremből. Amikor a szinkronosok távoztak, néhány napon belül kiürítették az épületet, és a berendezéseket egy pincébe vitték. Ott rozsdásodnak azóta is.

Eközben csendben elindult egy stúdió. Két színész és egy technikai szakember „ingük-gatyájuk” elzálogosításával megépítettek egy pici műtermet. Néhány hónapon belül elterjedt a hírük, mivel minden munkát elvállaltak, és azt igyekeztek gyorsan, de azért hallgatható minőségben elkészíteni. Közben építgették a kapcsolatrendszerüket. Ennek köszönhetően a médiapályázatra jelentkezők egyike, az eredmény kihirdetésekor őket bízta meg a TV2 szinkronjainak kizárólagos elkészítésével. Így indult a Masterfilm karrierje. Az akkori kapacitás persze kevés volt a feladatok teljesítéséhez, így a 90-es évek végén elköltöztek egy irodaházba, ahol először bővítették műtermeik számát. Közben persze néhány új tévécsatornával is igyekeztek összebarátkozni. Így megszerezték a Hallmark, a National Geographic filmjeinek szinte kizárólagos jogát. Ám a tulajdonosok úgy gondolták, éppen ideje, hogy beszálljanak a moziszinkron-készítésbe. Ehhez egyik partnernek a Walt Disney-t keresték meg, aki jelezte, hogy csak bizonyos technikai felszereltségű műtermekbe hajlandó a filmjeit elvinni. Így felépítettek egy olyan – több tízmilliós – műtermet, amelynek felszereltsége a nyugati stúdiókéval is vetekszik. A Walt Disney egy picit még hezitált, de nem sokkal később megegyeztek. És ezzel még nem szűnt meg a Masterfilm nyomulása. A cég ma a legnagyobbnak számít, annyi műteremmel rendelkezik, mint az utána következő 5-6 stúdió összesen.

A rendszerváltásig nagyjából egységes szakma mára különböző érdekcsoportok harcterévé vált. A nagy pénz, nagy üzlet mottó alapján a kicsik folyamatosan utálják a legnagyobbat. A legnagyobb pedig leginkább nem foglalkozik a kicsikkel. A Masterfilmnél gyárszerűen, a nap 24 órájában készülnek magyarváltozatok. Ez persze hihetetlen mennyiségű percszámot jelent. Mivel a sok munka, sok embert kíván ezért egy idő után elkezdtek olyanok is rendezni, igazgatni, akiknek ehhez vajmi kevés közük van. Így a „szerencsések” jó néhány gyengébb, hallgathatatlan munkával is találkozhatnak. Persze emellett rengeteg nagyszerű magyarhang is készül, igaz főleg olyanok, amelyeket jobban megfizetnek.

A kicsik közül a Mikroszinkron az egyedüli, amely folyamatos munkavégzés mellett folyamatos minőséget képes produkálni. Az egyik legkiemelkedőbb munkájuk a Maffiózok. Sikerült igazán ütős csapatot összehozniuk: A maffiavezér Kőszegi Ákos, és neje Szirtes Ági Emmy-díjas színvonalon adják vissza a főszerepeket. A Polipos felügyelő után, most a másik oldalon dolgozik Szersén Gyula. Rajkai Zoltán kezdő amatőrből, lassan profi maffiavezérré válik. A Syncronsystem Az elnök embereivel dobott nagyot. Az alkotók szerint az egyik legnehezebben szinkronizálható sorozat. A különböző nyelvi fordulatok, lefordíthatatlan szójátékok tömkelege miatt sokkal nehezebb a magyarváltozat elkészítése. Ők néhány tv-s munkán túl a videoszinkronokkal foglalkoznak, ahol persze nem olyan magasak a minőségi követelmények.

Aztán itt vannak a „házi stúdiók”, mint a Duna TV-é, meg az HBO-é. Ezeket a tulajdonosok azért hozták létre, mert így az egy filmre eső költségek jelentősen csökkennek. Viszont éppen ezért jóval többet kell dolgozniuk, hogy a befektetett pénz megtérüljön. A Duna TV műtermében, ahol az állami pénz adta szűkös lehetőségek között lavíroznak, évek óta készítenek meglepő szinkronokat. Nem csak a minőségük miatt számítanak különlegesnek, hanem azért, mert a szakmában szokatlannak számító igényességgel készítik a munkáikat. A magyar szövegeket, addig gyűretik a fordítóval, míg tökéletessé válik. A szereplők megszólaltatóira igyekeznek a legjobb magyar művészeket megszerezni. A költségvetésüket időnként átalakítják, ha kell, hogy egy-egy film szinkronja a lehető legjobbra sikeredjen. Ilyen esetek leginkább az olyan kiemelt projekteknél fordultak elő, mint például a Kern András főszereplésével készített Woody Allen-sorozat.

Önálló sziget a stúdiók tengerében az HBO két műterme. Az itt dolgozó állandó csapatot folyamatos nyomás alatt tartja a külföldi anyacsatorna minőségi követelmény rendszere, valamint a magyar vezetés kívánalmai. Az utóbbi két vállalkozás vezetői voltak azok a szakmán belül, akik úgy gondolták, hogy a hosszabb és nehezebb utat választják: Ugyanis egy stúdió megépítése több tíz millió forintot kóstál, főleg ha szuper gépekkel pakolják tele. Egy átlag százperces film magyarhangja mindennel együtt is csak 100-150 ezer forint. Így több évnyi kemény meló kell ahhoz, hogy a befektetett pénz megtérüljön. Ezt a fajta kockázatot kevesen vállalják fel.