Rockkedvelő Hamlet

Viczián Ottó egy sokoldalú, tehetséges színművész, aki Shakespeare lázadó dán királyfiját, Hamletet alakítja a Madách Stúdióban, és közreműködik Hatvani Balázs készülő új filmjében. Hangjával pedig nap, mint nap találkozhatunk számtalan szinkronszerepe, dokumentumfilmekbeli narrátorkodása és megannyi reklám-alámondása miatt.
- Rögtön felvettek a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Hogyan emlékszel vissza erre az időszakra és a vizsgadarabokra? Ki volt az osztályfőnököd?


- Kerényi Imre volt az osztályfőnököm. Az első év nagyon nehezen ment, mert vidéki vagyok, és egyáltalán nem szoktam meg könnyen a várost, a környezetet; nehézkesen találtam meg a helyem. Majdnem kirúgtak az első esztendő végén; bár azt mondták nem művészi, sokkalinkább beilleszkedési problémák voltak velem. Viszont miután ez a rosszemlékű év véget ért, én is jobban éreztem magam, kezdtek jobban alakulni a dolgok.

A vizsgadarabok közül, amire szívesen emlékszek vissza, az William Shakespeare egyik elég ritkán játszott alkotása, a Periklész. A másik egy musicel, amit másodévesen csináltunk – bár nem szeretem a musiceleket, de ezt mégis; kicsi szerepem volt benne, én alakítottam a bérgyilkost. Ez a Sztárcsinálók volt.


- A Főiskola után azonnal a Madách Színházhoz szerződtél?


- Igen, és ott 1996-tól három évig voltam tag. Azóta szabadúszó vagyok, de tulajdonképpen csak itt játszom.

- Alapvetően miért választottad ezt a pályát?

- Nem gondoltam soha, hogy más legyek. Mindig is ezt akartam csinálni, semmi más nem érdekelt, csak ez.


- Shakespeare Hamletjének álarca nagyon illik hozzád és remekül is alakítod. Mennyire kedveled ezt a karaktert?


- Nagyon. Idáig azt hiszem ezt szeretem a legjobban. Az Édes fiaimat is kedvelem, nem akarom azt mondani, hogy melyiket jobban, mert két nagyon különböző szerep. Igaz most csak kettő van, de legalább két ennyire különböző.


- Nem okozott nehézséget a megformálásában, hogy előtted már jó néhányan színpadra vitték a dán királyfi figuráját?


- Persze, nehézséget okozott, mert arra gondoltam, hogy az emberek úgy ülnek be a színházba, hogy ’na, vajon tudnak-e még újat mutatni ezzel kapcsolatban’. Azt, hogy „Lenni vagy nem lenni” nagyon sokféleképpen lehet előadni, és mindenkinek már elve van egy elképzelése róla.


Amikor mi ezt bemutattuk, három Hamlet ment egyszerre. Én megmondom őszintén, nem láttam a másik kettőt, mert nem akartam, hogy ez bármilyen szempontból is befolyásoljon engem. Csak híreket hallottam arról, hogy milyenek voltak, és tudom, hogy egészen mások. Ahány ember játsza, annyiféle Hamlet van. És ez így van rendjén.


- A Madách Stúdió, ahol sokat játszol, egy kisszínház. Szerinted kisszínpadon vagy nagyközönség előtt nehezebb játszani?


- Az az igazság, hogy úgy vettem észre, prózai darabokat mostanában inkább kisszínpadon játszanak. Nemcsak nálunk, máshol is. Régen Gábor Miklós a Madách Színházban nagyközönség előtt játszotta a Hamletet háromszázszor egymás után. Mintha erre mostanság már nem lenne igény. Ami persze nem olyan nagy baj, de azért ne nyomjanak teljesen el bennünket.


- Van olyan ideál-személy, akit szívesen megformálnál, ha lenne rá lehetőséged, hogy válassz?


- V. Henrik. Persze nagyon sok van még, de mostanában ez foglalkoztat. Egyszer szinkronizáltam egy filmben, ahol Kenetth Branagh játszotta V. Henriket. Azóta jár a fejembe, hogy ezt én is nagyon szívesen megcsinálnám.


- Mi a véleményed a mostani társulatról? Mennyire könnyű velük együtt dolgozni?


- Sajnos társulatról nem beszélhetünk, mert mindenki darabra szerződik. De azt a társaságot nevezném társulatnak, akik a jelenlegi darabokban (az Édes fiaimban és a Hamlet, a dán királyfiban) játszanak. Ez egy nagyon jó kis csapat. Ott van: Huszti Péter, Piros Ildikó, Pusztaszeri Kornél, Kökényesi Ági, Crespo Rodrigo, aki osztálytársam volt, vagy Balogh Anna, aki egy rendkívül tehetséges, fiatal színésznő. Erre a néhány emberre lehetne építeni még többet, mert sokféle karakter van bennük. De úgy veszem észre, hogy a színházunknak nincs szüksége arra, hogy még több prózát játszunk. Van egy jó emberanyag, rendező is lenne hozzá, de sajnálatos módon nem használják őket. Ez nagyon szomorú.

Őszintén szólva, én nem emberekben szoktam gondolkodni, hanem inkább szerepekben és színdarabokban. Ez persze nem azt jelenti, hogy mindegy, hogy kivel dolgozol együtt, mert nem az. De ha jó a feladat, akár. Ezzel a társasággal - akiket az előbb említettem - még lehetne nagyon sokféle mást is előadni, akármit, nemcsak Shakespeare-t meg Arthur Millert. Ha lenne egy színházunk valahol, amibe csak ezek az emberek mennének, akkor az már egy nagyon jó kezdet volna.


- Különleges énekhanggal rendelkezel. Nem fordult meg soha a fejedben, hogy musicelszínész legyél?


- Nem, mert szerintem ez a műfaj inkább az énekeseké és a táncosoké. Amivel persze nem azt akarom mondani, hogy egy musicelben nem kell játszani, de, véleményem szerint sokkal kevesebbet, mint mondjuk egy Shakespeare-műben. Énekeltem én már zenés darabban, és egyszer voltam egy rock-zenekar énekese is. De egyrészt az én hangterjedelmem kicsi a rockzenéhez, musicelhez meg pláne. Másrészt, nem az én műfajom. Inkább a próza.


- A zenekarnak jelent meg esetleg albuma?


- Nem, nem jelent meg albuma, mert ez egy amatőr együttes, bár már régóta fennáll. Én két évig voltam a tagja. Nagyon nagy élmény volt, de most már vége van annak is.


- Drámai vagy komikus szerepet játszol szívesebben?


- Inkább a drámaiakat. Szerintem nekem igazán nincs komikus vénám. A drámai szerepek jobban illenek hozzám, és jobban is szeretem csinálni őket.


- Számtalan külföldi színésznek kölcsönözted már a hangod. Melyiket kedveled jobban: felvenni valaki más stílusát, vagy színpadra vinni egy klasszikust?

- Mindkettőt kedvelem, hiszen két teljesen különböző dolog. Nem is lehet összehasonlítani a kettőt. Mi, akik a nagy musicelekben nem szerepelünk, inkább a szinkronizálással keressük a pénzt. Így sokszor találkozunk olyan feladattal, ami szakmailag nem igazán kielégítő. De persze akad olyan is, ami kihívás, amit szívesen csinálunk; olyankor nem nyűg, nem csupán pénzkereset, hanem egy remek lehetőség. A szinkronszerep néha nehezebb is, mint a színházi, mert a szerepet már a külföldi kolléga megcsinálta. Ilyenkor az embernek utána kell járni. Ez legalább annyira érdekes tud lenni, mint színpadon játszani. Arra, hogy melyiket kedvelem jobban, nem tudnék választ adni.


- Volt olyan karakter, akivel nagyon nehéz volt azonosulni?


- Azonosulni nem volt nehéz senkivel sem. Viszont az ellenkezőjére tudnék példát hozni:
Nem mondom, hogy én nem szoktam televíziót nézni, mert szoktam. Mindenkinek megvan a maga kedvence. Nekem ilyen az X-Akták. Egyszer, mikor hívtak dolgozni és megtudtam, hogy benne leszek az X-Aktákban, akkor borzasztóan örültem, mert oda vagyok érte. Szóval ilyenkor nem arra gondol az ember, hogy mennyi pénzt kap ezért, hanem arra, hogy ’úristen, benne leszek az X-Aktákban!’


Így voltam a Gyűrűk Urával is; pici szerepem volt, alig kellett beszélni, de mégis nagyon örültem neki.


- Mennyire zavar, hogy a legtöbben a Rex felügyelő vagy az Elveszett világ ismert hangjaként azonosítanak, ahelyett, hogy felismernének például a Hamlet miatt?


- Nem nagyon tehetnek róla, mert valószínűleg az emberek kevesebbet járnak színházba, mint amennyi tv-t néznek. Én is jobban örülnék, ha több darabom lenne, mert akkor nem kellene elvállalni akármit.


- Két magyar filmben is szerepeltél: a Szalmabábúk lázadásában és a Boldogság színében.


- Volt még egy harmadik is, a Véletlen zenéje. De ezt én magam sem láttam.
Jelenleg is forgatunk egy filmet. Egy nagyon fiatal, tehetséges rendező, Hatvani Balázs rendezi. Ha minden igaz, az lesz a címe, hogy Sorsvonalak.


- Mit szóltál hozzá, mikor elolvastad a Szalmabábuk lázadása című mese forgatókönyvében, hogy az egyetlen, aki meghal a kaotikus csatajelenetben az az általad megformált karakter lesz?


- Nagyon örültem neki. Ez parádés szerep; a figura a szalmabábuk hadseregének élére áll és meghal. Gondoltam majd mindenki sajnálni meg sírni fog. Nagyon szerettem.

- Hogy emlékszel vissza a Boldogság színére?


- Ha ezt kimondom, akkor az jut eszembe, hogy novemberben állni kellett a hideg utcán és hatszor leönteni magamat egy vödör kék festékkel. A Boldogság színe nem hagyott bennem olyan mély nyomokat. Jobban kedveltem a Szalmabábuk lázadását.


- Rendkívül sokoldalú ember vagy. Úgy tudom, tanulsz arabul. Hogy jött az arab?


- Már csak tanultam. Persze nem úgy értem, hogy már mindent tudok, de sajnos a tanárom hazament. Az arab úgy jött, hogy nagyon szép az írásképe, és elkezdett érdekelni, hogy vajon mi lehet mögötte. Érdekesnek tartom az iszlám kultúrát is. Jelenleg japánul tanulok. De az az igazság, hogy a japánnal többet haladtam fél év alatt, mint az arabbal eddig. Valahogy könnyebb.


Nekem szerencsére nem nyűg a nyelvtanulás. Nagyon szeretem, ahogy egy nyelv kinyílik előttem, és egyszer csak érteni kezdem, hogy mit, miért és hogyan. Az valami gyönyörű tud lenni. A nyelvekkel azt hiszem, mindig szeretnék foglakozni.


- Beszélsz még esetleg valamilyen nyelvet?


- Angolul, németül. Franciául kevesebbet. Arabul már el tudok adni bárkit néhány tevéért. Remélem lassan a japánnal is eljutok ilyen szintre.


- Mennyire szoktad követni a kritikákat?


- Soha! Életemben egyszer, mikor 1996-ban, a Madách Színházban az első komolyabb főszerepét játszottam, Rostand Sasfiók című darabjában. Ennek november 29-én volt a bemutatója, és másnap vettem újságot, hogy elolvassam mit írtak róla. Ez aztán elvette az élettől a kedvem. Akkor idősebb kollégák elmagyarázták, hogy hogyan kell ezekhez a dolgokhoz hozzáállni, és, ha jót akarok magamnak, akkor ne olvassam őket. Van egy olyan hozzáállás, hogy színész csak rosszat csinálhat. Egyszer én magam hallottam, hogy egy kritikus, aki mögöttem ült, azt mondta, hogy „hű, de tehetséges!” miközben nézte az előadást. Aztán borzasztó kritikát írt. Hogy jön ahhoz bárki, hogy valaki másnak elvegye a kedvét egy előadástól?! Miért nem alkothat mindenki véleményt? Nem értem, hogy mi szükség van egyáltalán kritikára!


- Nem nehéz hónapról-hónapra ugyan azt a szerepet játszani?


- Nem. Sőt, jobb volna, ha több előadás lenne, mert akkor nem lenne egyfajta „intellektuális kaland”, hogy az ember egyáltalán emlékszik-e a szövegre. Egy Hamletet havonta kétszer játszani, szerintem nagyon kevés. Egyébként nem, mert ez által minden előadás egy kicsit más. Van egy váz, a rendezői elképzelésen ne változtassunk, de apróságokban lehet mindig az újat keresni. Ettől olyan szép a színészet.


- A rock zenét kedveled. Van időd koncertekre járni?


- Azon belül is a heavy metalt leginkább. Hát, utoljára körülbelül egy éve voltam koncerten. Az utóbbi időben nem igazán jutott idő rá.

- Az, hogy mostanában nem túlságosan foglalkoztatják a hozzád hasonló prózai színészeket, nem veszi el a kedved a szakmától?

- A színészettől nem vették el a kedvem. Koltai János (akivel sokat dolgoztunk együtt) egyszer azt mondta nekem, hogy ezzel nem szabad foglalkozni. Ha öten vannak, akkor öt embernek kell úgy játszani, mintha tele lenne a színház. Nehéz így hozzáállni, de másként nem lehet.